Amikor a Resident Evil HD Remaster teszt kapcsán felcsillant a remény, hogy majd nem csak a hentesek és mészárosok lesznek képesek a Resident Evil sorozatot szeretni, akkor örült a szívem. Amikor annak idején a Revelations siker lett 3DS-en, és a HD portja sem maradt szégyenben (mivel ügyesen ötvözte a klasszikus részek hangulatát a TPS játékmenettel), akkor is örült a szívem. E két öröm esszenciája egy érdekes elegyet alkotott - mintha csak egy zöld és piros növényt ötvözne az ember -, amelyet jobb híján reménynek neveztem el. Bíztam abban, hogy a Revelations név, amit a Capcom eleve a régivonalas rajongóknak szánt talán tényleg visszatalál majd ahhoz a hangulathoz, amit szerettünk, és ötvözi ezt azzal a jelenlegi generációs élménnyel, amit várunk. Hát nem. De egyik sem.
Barry, öreg cimbora
Az újabb Resident Evil spin-off epizód egy újabb önálló fejezetet dolgoz fel a teljes történetből, a fő sorozat 5. és 6. epizódjai közé ékeli be magát. Főszerepben Claire Redfield, aki Moira Burtonnel, Barry lányával kerül veszélyes kalandba, miután elrabolják őket, valamint Barry Burton, aki aggódó apaként utánuk ered egy mentőakcióra, és egy Natalia Korda (akinek tudtommal semmi köze a mi Gyuri bácsinkhoz) kislánnyal összeakadva kutatnak fel egy titokzatos szigetet az előző párost keresve. Nem akarom a történetet lelőni előre, sőt, férfiasan bevallom: egyelőre nincs is nagyon történet, erősen Code Veronica hangulatú kezdés, sok bolyongás, Resident Evil 5-szerű akciók jellemzik az epizodikus sztorit, amely egyszerre két szálon próbálja meg fenntartani a figyelmünket. Elődje ezt remekül tette, itt azonban nagyon hamar megtörik a lendület, és a hangulat sincs a helyén. Szerencsére a második rész lényegesen izgalmasabbnak tűnik, de ebben most még nem akarok belemenni, mindegyik részről lesz egy rövid írásom, mielőtt a végén értékeljük az élményt.
Coopogtatunk a mennyek ajtaján
A játék alapvetően a Revelations párokban császkáló játékmentetét viszi tovább, vagyis tökéletesen adott a coop lehetősége. Illetve csak konzolon, mert PC-n ezt sikerült okosan kihagyni, annak ellenére, hogy a Capcom eredetileg - állításuk szerint egy kommunikációs hiba miatt - ezt harangozta be. Pedig az offline, osztott képernyős móka azért ne legyen már csak a konzolosok fellegvára, és nehogy már modokkal lehessen ezt csak megoldani. Egyébként egyedül sem olyan rossz az élmény, ügyesen van megoldva, hogy szabadon válthatóak a karakterek, akiknek speciális képességei segítik is egymást. Az már viszont nagyobb gond, hogy a tank (Claire, Barry), és a support (Moira, Natalia) rendszer kicsit nehézkessé válik a gyakorlatban, hiszen csak az utóbbi rendelkezik azzal a képességgel, hogy észreveszi a felvehető tárgyakat. Na most minden helyiségben az ellenfelek lelövése után karaktert váltani, átnézni minden zugot, azonosítani a csillogó cuccokat fárasztóbb, mint az előző rész szkennelős funkciója (én azt sem szerettem túlzottan). Megtöri a lendületet, és idővel már inkább csak a fő karakterrel nyomulunk előre, csak akkor átváltva partnerünkre, amikor a helyzet megköveteli azt. Nyilván ordít a helyzetből, hogy alapvetően coopra van tervezve az egész, de akkor meg miért is marad le a helyi játék lehetősége PC-n? Érthetetlen.
Nem szemre való vidék
Tudtommal a Capcom régebbi, MT Framework motorja fut a játék alatt, és nem értem, hogy miért. Megalázóan ronda lett az egész cucc, véleményem szerint konzolon még a Resident Evil: Revelations HD szintjét sem üti meg, a karakterek modellezése, ráadásul mozgásuk és fizikájuk is csapnivalóra sikerült. A legújabb generációra kihegyezett élmény tehát kuka, ez egy nagyon szép Xbox 360/PS3-as játék, maradjunk ennyiben. Az irányítással legalább nincs gond, maradt minden a régiben, csak a Resident Evil 6-ból sikerült behúzni a sprintelést, amire szükségünk is lesz. Az ellenfelek nem túlságosan kidolgozottak, bár az előző epizód fura lényeinél mindenképpen jobbak, főleg az Uroboros-éra hangulatvilágát hozzák vissza, erősebb zombis beütéssel, meg kicsit Silent Hillre hajazó mozgásvilággal. Ha a Resident Evil 5 bejött, akkor ezzel sem lesz különösebb baj, nekem nem okozott nagy élményt.
A hangok és a zenék hozzák a minimumot, semmi kiemelkedőt nem tudnék mondani, a szinkronszínészek sem kaphattak sztárgázsit, mert megmaradt mindenki a brazil szappanopera drámájában mozgó érzelemábrázolás szintjén. A karakterek gyorsgombbal előhívható inventoryja, a fegyverek fejlesztése sem túl nagy meglepetés, alapvetően minden arra van kihegyezve, hogy a Raid-mód ütős legyen. Szükség is lesz rá, mert a kb. másfél órás első epizód végén szabályosan fáradt voltam az egész élménytől. Végülis túlélő-horror, örülsz, hogy sikerült valahogy átvergődnöd rajta. Szégyen.
Raidi időkre emlékszel-e még?
A Mercenaires játékmód óta van hagyománya az egyedül, vagy online (itt majd csak akkor, ha az összes epizód megjelent) játszható túlélős minijátéknak, ahol időre vagy apróbb célokat elérve kell túlélnünk a hullámokkal érkező ellenfelekkel szemben. Gyors, pörgős, szórakoztató, köze nincs az eredeti Resident Evil élményhez, de ezen már a legtöbb sóhajtozó nosztalgiázónak túl kell lépnie egyszer. Már csak azért is, mert mókás dologról van szó, ez menti meg az egyébként egyre gyászosabb egyjátékos (jobb esetben kétjátékos) módot minden részben. Az első felvonás három pályát, 54 küldetést nyújt három nehézségi szinten, nem csak időre rohangálunk, hanem apró feladataink is vannak, a pontokért pedig fegyvert, fejlesztést, kosztümöt, karaktert kapunk, az egész hacacáré pedig a filmből ismert Vörös királynő-féle harci szimulátor körítésbe van csomagolva. Külön öröm, hogy itt nemcsak a kampány pályái köszönnek vissza, a Resident Evil 4 és 6, valamint az előző Revelations vizuális világa is cirógatja a lelket. Sokkal változatosabb, többféle kihívással, látszik, hogy erre a részre komolyabban odafigyeltek a készítők. Ha még valami normális látványt is sikerült volna mellécsapni, egész meggyőző lenne.
Szóval itt tartunk most, a Resident Evil: Revelations 2 első epizódjának végén. Ha nagyon jó a szívem, akkor jelenleg 6 pontot tudnék adni erre, a Raid módra önmagában többet is, kétségtelenül ez viszi majd el a játékot, de pont nekünk, öreg motorosoknak ígérte ezt a spin-off szériát a Capcom, és hát nem nagyon sikerült a célkitűzés. Még azért bízom a következő három részben, meg a bónusz fejezetekben, de a rajtvonalnál orra eső sprinter ritkán dönt világrekordot. Csak vérző orral magyarázza, hogy ő egyébként milyen jól tud futni.
Tesztünket a második epizóddal folytatjuk.
