Könyörögtél a veled szemben ülő társadnak egy AvP partiban, hogy inkább lőjön agyon, de ne hagyjon gazdatestként meghalni?
Ha igennel válaszoltál, akkor valószínűleg tudod, hogy mi az alapvető különbség a LAN és a netes multiplayer hangulata között. Így elöljáróban csak annyit, hogy jelen cikk nem állít fel hipotéziseket, nem keres megoldásokat, és nem fogalmaz meg éles hangú társadalmi kritikát. Célja pusztán annyi, hogy elmerengjünk az egyre ritkábban szerephez jutó LAN-ról és arról a hangulatról, amit nyújtani tud. Különösen aktuális a téma most, amikor itt állunk a Gamestar Tábor 2012 kapujában, ahol szintén a LAN lesz a fókuszban.
Az osztott képernyőn túl, de a tömeges multiplayerhez megfelelő sávszélességet nyújtó interneten innen, létezett egy igen népszerű többjátékos forma, mégpedig a LAN. Nem állítjuk, hogy ma nincs ilyen, hiszen az e-sportok még mindig erre a megoldásra épülnek, de a hétköznapi felhasználásban sokkal népszerűbb az otthoni magányba zárt többjátékos élet. Pedig egy LAN-partinak hangulata van, méghozzá utánozhatatlan. Már maga a szervezés is komoly energiákat igényel, hiszen ha csak 3-4 ember szeretne játszani, ahhoz is megfelelő helyiség és infrastruktúra kell. A kábelek, elosztók, hosszabbítók, hangszórók, a switch, ezeket összerakni, az ütközéseket kiküszöbölni, majd azon dolgozni, hogy mindegyik gép lássa egymást, és így a szervert is. Ezek remek dolgok voltak.
Régebben ezért örvendtek nagy népszerűségnek azok a helyek, melyek üzleti alapon kínálták a hálózati játék lehetőségét, ahol az ember csak leült a gép elé a cimbikkel, és máris mehetett a csihi-puhi. Sajnos ezek a boltok gyorsan kilehelték lelküket, kezdeti sikereik után földig tartó dugóhúzóba esve, keserves kínlódással mentek csődbe egymás után. Jómagam a gyöngyösi Sárkányfészekben töltöttem el rengeteg időt, ami nem csak egy üzletként, de az azonos érdeklődési körbe tartozó emberek központi helyeként is funkcionált, hiszen sokszor jöttünk össze úgy, hogy nem is játszottunk, csak beszélgettünk. Hajnalig tartó Medal of Honor, gyilkos Call of Duty, unaloműző Need for Speed: Porsche Unleashed partik zajlottak vég nélkül, de tiszteletét tette nálunk Serious Sam és az AvP, ahogyan az 1NSANE és a Screamer 4x4 is, a CS-ről nem is beszélve. És ha már az AvP-ről van szó, mikor először ültünk le elé LAN-ban játszani, szó szerint paráztunk, legalábbis mi, akik marine-ként funkcionáltunk. A mozgásérzékelő és a neszek az egekbe küldték az adrenalint, egyre hangosabban faggattuk egymást, hogy "-hol van?! hol van?! - Nem látom, b****meg! Itt vaaaaan!!!! Áááááá!" Aztán egy kétségbeesett sorozat bele a sötétbe, majd egy üvöltés, és a partnerünk átszólt a monitor mögül, hogy "-gyere már, ne kelljen így elpatkolnom, itt vagyok a...jól van, mindegy". Szóval remek volt.
Majdnem mindegy volt, hogy milyen játék, ha volt LAN-ban játszható módja, azt kipróbáltuk. Nem használtunk fülhallgatót, és a legkedvesebb mondat a "rohadj meg!" volt, de mindig elismertük, ha valaki stílusosan és szépen szerzett frag-et rajtunk keresztül. Call of Dutyban például komoly szégyennek számított az áldozat részéről, és elismerendő tettnek a kivitelezőtől, ha az MG42 mögött gubbasztó, vagy bokor alatt várakozó campert késsel küldte az öltözőbe. De a lényeg az volt, hogy láttuk egymást, a monitor mögül kikukkantva gyilkos mosolyt, vagy elismerő biccentést küldhettünk a másiknak, nem is beszélve a verbális kommunikáció lehetőségeiről. Egy-egy menet után kimentünk a bolt elé, az éjszakai hűvösebb levegőn szellőztetni izzadó pórusainkat, vagy elugrottunk az éjjel-nappaliba, venni egy újabb üdítőt, és mogyorót. Aztán vissza a gép elé, és mehetett tovább a darálás.
A 400 és 650 MHz-es Celeronok vég nélkül dolgoztak, a kisebb-nagyobb CRT monitorok sárgás vizenyőn úszó vérereket varázsoltak a szemgolyónkra, a görgős egereket naponta többször tisztítottuk, de nyomtuk a bulit, ahogy csak lehetett. Amikor nem volt Sárkányfészek, a főiskola géptermeiben verettük a Quake-et, olykor 30-40-en is, több szerveren. A gyengébb teljesítményt nyújtó emberek, illetve az érdeklődő kezdők saját szerveren gyepálhatták egymást, majd egy úgynevezett "vizsgamérkőzés" keretein belül haladó, és később profi szervereken mutathatták meg tudásukat, így senkinek nem ment el a kedve idő előtt. Megismertük egymást, már messziről tudtuk, hogy a menekülő, vagy támadó karakter mögött melyik gép előtt ülő társunk lakozik, és ki az, aki csakis rakétával képes érvényesülni, illetve ki az, akinél a railgun halálos fegyver. Aztán ennek vége lett, diploma a kézben, lehetett hazajönni, ahol már nem nagyon volt lehetőség a LAN-ra. Ellenben időközben bő 10.000 forintért elérhetővé vált az 1 Mbps sebességű kábelnet, és a Call of Duty ára is lement 3.990-re, így a kettő együtt egyértelműen kiadta a megfelelő kombinációt. Azonban egy-két hónapnyi internetes multiplayer után valahogy elment a kedvem az egésztől.
Oké, hogy ismét emberek ellen játszottam, de egyedül. Senki nem volt körülöttem, vadidegenek rohangáltak szerteszét, nem ment egymás csesztetése, senki nem csapott dühösen az asztalra, nem rohant ki a teremből 200-as vérnyomással, és nem volt kivel arról beszélgetni hetekkel később is, hogy milyen volt, amikor a lába elé hullott a gránátunk. Ellenben ott voltak a csalók és a camperek, akiket anno úgy vetettünk ki magunk közül, mint ahogyan a kullancsot szokás eltávolítani a gyógyszertári csipesszel. Könnyű volt, mert nem engedtük többet be az ajtón, éppen ezért nagyon ritka volt, hogy bárki is olyat tett volna, amivel a többieket magára haragítja. Természetesen aki a netes multiplayeren nőtt fel, az biztosan nem ért egyet az előbb leírtakkal, mondván, hogy ugyanez ott is jelen van, chat és teamspeak segítségével, ami valóban hasznos találmány, de nem helyettesít tökéletesen. A netes multi és a LAN között valahogy olyan a viszony, mint a poresz és a valódi akció között. A végeredmény mindig ugyanaz, de mégiscsak sokkal jobb, ha van ott még valaki. Természetesen ezen nincs mit csodálkozni, hiszen mára már akkor sem mindig használjuk a szemtől-szembeni kontaktust, ha megoldható lenne, inkább Facebook-on, vagy MSN-en, Skype-on üzenünk egymásnak, még akkor is, ha a köztünk lévő távolság két méterre. Mindenképpen nagy teljesítmény, ha valaki egy Diablo III-ban, vagy bármi másban a lista elején van, de valahogy másképp élhető meg a siker (és igen, a kudarc is), ha a többiek ott vannak mellettünk. Talán ezért vagyunk páran, akik olyan baromi kevés multiplayert játszunk otthonról. Ahogy az elején is említve lett, nincs végkövetkeztetés, nincs javaslat, sem bírálat, egyszerűen csak egy érzésről van szó, ami a vasárnapi ebéd elé pont befért.
