Vajon melyik a jobb (vagy inkább kevésbé rossz): ha egy adaptáción dolgozó fejlesztőcsapat trailerekkel és látványos képekkel elhiteti velünk, hogy játéka igenis jó lesz, mi pedig csalódunk, ahogy csak egy adaptációban lehet, vagy ha már a marketingkampány kezdetétől fogva látjuk, hogyan gyalázza meg kedvelt franchise-unkat egy olyan játékgyártó, amire korábbi munkája alapján nemhogy filmjogokat, de egy harmadrangú, a szupermarketek turkálókosaraiba kerülő, 590 forintos játék elkészítésének feladatát sem bíztuk volna? Azzal még nagy nehezen megbirkóztunk, hogy a Rambo: The Video Game (tehát nem egy Rambo videojáték, hanem A Rambo Videojáték) a nyugdíjasotthonba vonult rail-shooterek kategóriájában próbál szerencsét, de a videók és a képek még csak nem is próbáltak meggyőzni minket arról, hogy ennek a játéknak van létjogosultsága 2014-ben.
Átható izzadságszag
A már eleve rossznak tűnő játékokat jellemzően én kapom tesztelésre (tavaly például a Ride to Hell: Retribution, 2012-ben pedig a Family Guy: Back to the Multiverse is nekem jutott), mert mindig reménykedem, hogy „de majd így meg úgy jó lesz”. A Rambo: The Video Game-ről egyetlen egy dolog miatt gondoltam azt, hogy talán mégsem fogom két perc után átrepíteni a szobán a lemezt: a PS3-as verzió Move-támogatása egy picit kecsegtető volt. Ha már rail-shooter, akkor legalább fénypisztoly legyen, attól azért egy kicsit jobb lesz – gondoltam.
Súgok: nem lett. De ne higgyétek azt, hogy nem próbáltam meg leküzdeni az előítéleteimet. Amikor elindítottam a játékot, abszolút semlegesen álltam hozzá, még az sem zavart, hogy az első PlayStationre megjelent nyitócímek is szebbek voltak nála. Aztán elindult az első átvezető animáció: katonák állnak Rambo sírjánál. Az egész még csúnyább, mint maga a játék, amit nem tartok elfogadhatónak, de még ekkor is leküzdöttem az ellenérzésem.
Rambo, a megfontolt
Egy kicsit kínoznak minket a vietnami dzsungelben, majd elindulhatunk kifelé, hogy mindenkit szétszedjünk, aki a miénkkel ellenkező véleményen van. Most megint egy őszinte vallomás következik: ezt még egy kicsit élveztem is. Először a DualShock 3-mal próbáltam érvényesülni, és az élmény messze nem volt olyan rossz, mint vártam. Mentem, lőttem, újratöltöttem, könnyeket hullajtottam egy autórobbanás borzalmas animációján, majd a végén kaptam az egész teljesítményemre egyetlen nyomorult csillagot. A játék ezzel jelezte, hogy talán nem kellene ész nélkül szorítani a ravaszt, jobban járok, ha megfontoltan kinyírok mindenkit egy fedezék mögül. Mert el lehet bújni, de egy-két ellenség még ilyenkor is lát. Az újratöltésnél nagyon ügyesnek kell lenni, különben Rambo félmeztelen testét úgy átlyukasztják, hogy csak úgy ömlik belőle a „szabadság”.
A mélypontot már a második, teljesen QTE-kből álló pályánál sikerült elérni. Itt ugyanis egyszer rossz gombot nyomtam, amikor is a nemzet hőse a földön fekvő rendőr mellé a padlóba ütött, és fáradtan elfeküdt. Nem merem megkockáztatni, hogy meg is halt, de mindegy, mert így is elég puhány. Pont ahogy megismertük. Ja, várjunk csak…
Az utolsó sértés
Hosszan sorolhatnám még, hogy miért kerüljétek el a játékot, hacsak nem vagytok őrült rajongók (na jó, ha azok vagytok, végképp ne közelítsetek felé). A filmekből egy az egyben átvett hangok és a játék miatt rögzítettek nagyon eltérnek, de hogy ne csak fröcsögjek, a többé-kevésbé hűen átvett pályarészek dobnak egy picit a hangulaton. És az értékelésen, úgy 4 százalékot.
A Rambo: The Video Game nemcsak rossz, de sért mindent, ami hozzá kapcsolódik. Sérti a leköszönő generációt, sérti a rail-shootereket és nem utolsósorban magát a franchise-t is. Az, hogy egy ilyen játékot bárkinek is van pofája teljes áron kínálni, nemcsak elkeserítő, de egyenesen felháborító.
