Komolyan hinni akartam egy mindent elpusztító, bolygóközi háború szórakoztató megvalósításában. Sőt, tudjátok mit? Hiszek is. Egyszer el fog jönni az az idő, amikor széles vigyorral az arcomon csaphatok neki egy meteort ellenfelem bolygójának, vagy éleszthetek fel egy égitest méretű űrbázist, hogy annak hatalmas lézerfegyverével kettévágjak egy… hát, igazából bármit. Ezek a boldog percek azonban nem a Planetary Annihilationnel köszöntöttek be az életembe.
Technikailag mindezt ebben a játékban is megtehetem, de az élmény sokkal kellemetlenebb lesz a szükségesnél. Ismét egy olyan projekttel van dolgunk, amely a Kickstarternek köszönhetően, a közösség támogatásával születhetett meg, méghozzá a kitűzött cél laza 248%-át, azaz több mint kétmillió kétszázezer dollárt kalapoztak össze hozzá. Az ebből elkészült alkotás pedig, szeptember 5-én meg is jelent. A közösség megtette a magáét…
… most a készítőkön a sor
Valahogy mostanában mást jelent a megjelenés, mint amit az ember gondolna. A játék alapötlete – a nem sík térképen, hanem valóban 3D-s bolygókon és azok között ugrálva játszódó stratégia – rengeteg érdekes lehetőséget hordoz magában, de ezek közül nagyon keveset valósítottak meg ténylegesen. Az ötletek valahogy félbehagyottnak, kidolgozatlannak tűnnek. Mielőtt azonban ezek ismertetésébe belevágnék, egy lényegesebb, alapvető elképzelésbeli gubanccal kell foglalkoznunk. Mit látunk a játékból? Egy bolygó felét. Minden más egyszerűen takarásban van, ha nem forgatjuk nézetünket. Ilyen körülmények között kellene párhuzamosan fenntartani néhány csatát és a gazdaságunkat is.
Ezt a rendszert nem is nagyon lehet átdolgozni egy minimapre, szóval a hadszíntér valami egészen mást jelent, mint általában. A játék szolidan kiírja a történéseket, némelyiket még be is mondja, de erre figyelni sokkal komolyabb koncentrációt igényel annál, mint mikor csak az arcunkba villódzó jeleket kell észrevenni. (Odafigyelés ide vagy oda, energia- és fémtermelőtelepeink néha egy pillanat alatt eltűnnek.) Ez valószínűleg nagyon sokaknak el fogja venni a kedvét a játéktól, de ha őszinte akarok lenni, én megtaláltam a dolog szépségét, egy idő után kifejezetten élveztem, hogy nagyon észnél kell lenni.
Lenne még min dolgozni
Az irányítást az említett problémák ellenére megpróbálták leegyszerűsíteni egy kép a képben rendszerrel, amelynek segítségével egyszerre több területet láthatunk; azonban ez a megoldás (is) félbe maradt. Ott van kicsiben a kép, de azt csak ígérik, hogy egy másik monitorra is át lehet majd helyezni. A kis kép pedig nem minden esetben jelent valódi segítséget.
Egy ilyen, a megszokottól eltérő rendszer szinte könyörög a tutorialért, ami legalább a kezelést illetően mentőövet nyújt a játékosnak, de valahogy ez is kimaradt. Egy alacsony felbontású, beágyazott videóval próbálták meg pótolni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az MI elleni mérkőzéseink állásának mentése – a menetek elképesztő hosszának ellenére – szintén kimaradt a játékból. Reméljük, majd bekerül. Az egyjátékos mód ugyanúgy félkész, átgondolatlan. Betették, mert kell, de nem vitték végig a gondolatot.
Rendszerről rendszerre kell végigharcolnunk a galaxist, miközben technikai fejlesztéseket gyűjtünk. Ez beleillik az „elszabadult technika csupán a beleprogramozott pusztítási szándék miatt pusztít” témába, és pontosan annyira sekélyes is. Nem számít, merre indulunk, ahogy az sem, hogy melyik másik commandert vadásszuk le előbb vagy később. Ráadásul a megszerzett technológiák közül csak meghatározott mennyiség lehet nálunk, a többit el kell dobni, így ezek mindegyikének megkaparintása sem lehet igazi hajtóerő. Mész, harcolsz, hogy mehess és harcolhass.
