Mint kíváncsi ifjú indiánt a bivalycsorda, úgy taposott meg újra a pörgős és monumentális harcok látványa. Közel egy év telt el azóta, hogy elkísérhettem Raident az ő személyes bosszúhadjáratára, ami inkább volt őrjítő dühöngés, mint egy hidegen tálalt revans. Az elmúlt esztendőben azért sok minden történt: például a Szegedi Vadasparkban – Magyarországon először – világra jött egy sörényes hangyász, és végre már egy közepesen frekventált sarki fűszeresnél is lehet kapni Dr. Pepper üdítőt, ezzel szemben a Metal Gear Rising: Revengeance PC-s háza táját messze elkerülték a hasonszőrű szenzációs változások.
Nem egy meztelen talpú nindzsa
Mindent láttak már azok a konzolnyüstölők, akik tavaly kipörgették a tyutyerkát, így számukra a jobb grafikai beállításokon kívül nem tartogat más újdonságot, ha benéznek a számítógépes kiadás szoknyája alá. Az újonnan érkezőknek viszont lesz meglepetés, ha a sorozatra eddig jellemző stílusra számítanak. Úgy érezhetik majd magukat, mint az, aki egy gőzmozdonyos menet után átül egy Sinkanszenbe, ami úgy nyomja le a kilométereket, mint Toldi a cseh bajnokot.
A lassacskán hajlott korba görnyedő Solid Snake lopakodós harci technikájából a Revengeance egy erős kikacsintás, ami nem azt jelenti, hogy teljesen lemossa a széria kézjegyeit, csupán játékmenetét tekintve egy gyökeresen átformált, dübörgő kaszaboldát pottyint az ismert univerzumba. A főszereplő sem idegenként forgolódik a díszletben, hiszen Raidennel, a cybernindzsával már találkozhattunk a Metal Gear negyedik részében, és az ott megvillantott képességeiből most még többet mutat.
Raiden vagyok a négyből, aki megver téged egyből
Mint minden koccanásig egyívású akciójátékban, itt sem a történet szövevényessége fogja megreformálni a „Hogyan írjunk krimit?” tankönyvet, de őszintén szólva nem is akarunk mélyen belegázolni mások lelki orrürítésébe és nyomorába, csak szépen terelgesse elénk a program azokat, akiknek eljött a levágattatása – akarom mondani a szanaszéjjel szabdalása. Ennek a kritériumnak tökéletesen meg is felel Raiden és az ő hűséges, mindent kettészelő „Sancho Panzája”.
A fő hajtóerőnk az lesz, hogy bosszút álljunk két, velejéig romlott gazemberen, név szerint Jetstream Samen és a tömbnyakú Sundowneren. Hajszolásuk közben különböző helyszíneken kell rendet vágnunk, melyek annyira lineárisak és fájóan egyértelműen kiépített pályák, mint a csapból folyó víz haladási iránya. Ami a legszebb az egészben, hogy ezt közben észre sem vesszük, mert az egyszerű csetepaték és a bossharcok egyaránt eszeveszettül látványosak és monumentálisak. A láncba fűzött kombók és az akrobatikus mozdulatok mellett azért a Blade Mode karmol oda a legjobban. Ilyenkor az idő belassul, és szó szerint miszlikbe darabolhatunk bármit – legyen az tárgy vagy élő szövet. Ez a nyiszálás az egeret huzigálva a legélvezetesebb, de ettől függetlenül én mégis azt tanácsolom, hogy inkább kontrollerrel osszátok a halált, mert a hirtelen felvillanó akciógombokat még mindig egyszerűbb azzal kiszolgálni.
Szép a kardod, de nem elég hosszú
Az egyetlen szívfájdalom az alkotással kapcsolatban, hogy baromira rövid. Komolyan, még én szégyelltem magam, mikor hat-hét óra után legördültek a záró képsorok. Persze a nehézségi szint fellökdösésével ez kitolható, de még így is keservesen kurta. Sokan negatívumként említik a kamera anarchikus mozgását, de mint konzolon, úgy itt sem okozott akkora fejfájást, hogy a játék negatívumai közé soroljuk.
Nem tudok és nem is akarok más értéket rásütni, mint amit már egyszer megadtam neki, mert PC-n is ugyanazzal az elánnal ránt be már az első öt perc, és a végéig el sem enged.
Tesztünket a konzolos verzióról keresd a 2013/03-as GameStarban.
