Bevallom, amikor első alkalommal hallottam a Trainspotting rendezőjének tervéről, úgy hittem, ez is betagozódik majd a mostanság reneszánszukat élő életrajzi filmek sorába, így Freddie Mercury és a Queen (Bohemian Rhapsody), a Mötley Crüe (The Dirt), valamint Elton John (Rocketman) után John, Paul, George és Ringo négyese következik. Gondolatban már végigfutottam az egyes szerepekre alkalmas színészeken, és azon töprengtem, hogy a banda történetének mely szakaszára terelődik nagyobb figyelem, valamint az örökzöld dalok születésének körülményein kívül átszüremlik-e bármi is Boyle szemüvegén keresztül az együttes felbomlásához vezető drámából, vagy egyáltalán teret se enged neki.
Aztán persze hamar kiderült, hogy a Yesterday egészen más úton jár, még csak nem is az Abba slágereiből táplálkozó Mamma Mia-féle musicalekén, hogy ötpercenként dalra fakadjon a stáb, hanem szimplán egy romantikus vígjáték, amely ugyanúgy jó alapot szolgáltathat egy első randihoz, mint egy összeszokott pár sokadik alkalmához. Sőt az élvezetéhez még csak nem is kell feltétlenül rajonganunk a "Bitliszért", sem pedig kívülről fújnunk a Hey Jude-ot, pardon… Hey Dude-ot (köszi, Ed).
A történet kulcsfigurája egy kudarcot kudarcra halmozó zenész, Jack Malik (Himesh Patel nevét jegyezzük meg, garantáltan találkozunk még vele), aki már vagy tíz éve hiábavalóan próbálja beröffenteni karrierjét. Szülei és azok ismerősei alig várják, hogy levetkőzze végre értelmetlen hóbortját, barátai csupán kötelességtudatból kísérik el fellépéseire, magyarán a napnál is világosabb, hogy másra szánta őt az sors. Dolgozhatna például teljes munkaidőben a helyi kereskedésben. Kizárólag menedzsere, Ellie (Lily James) hisz benne, ő még akkor is kitart mellette, amikor Jack feladná. Emberünk élete akkor vesz gyökeres fordulatot, amikor egy áramkimaradás tizenkét másodpercre sötétbe borítja az egész bolygót, és neki épp akkor sikerül bicajával egy - szerencsére lassan haladó - busz elé keverednie.
A kórházban magához térve először is azzal szembesül, hogy sürgősen fogpótlásra szorul, de ami ennél is megdöbbentőbb, a világon senki sem emlékszik arra, hogy valaha is létezett volna egy bizonyos Liverpoolból indult együttes. És persze más "apróságoknak" sem leli nyomát, keresgéljen bármilyen kitartóan az interneten. Ezen a ponton megkísérti a gondolat, hogy nyugodtan plagizálhatna, elvégre senki se jönne rá a turpisságra. Sőt akár úgy is értelmezhetnénk tettét, hogy csupán visszaad a világnak néhányat a valaha írt legnagyszerűbb dalokból. Igazán kár, hogy Richard Curtis (Igazából szerelem) forgatókönyve nem kerekítette ki jobban Jack dilemmáját, nem fektetett rá kellő hangsúlyt, mi több, fel is menti őt. Hasonlóképpen elkeni a nehézségeket, amelyek a sztársághoz vezető úton várnak az emberre, bár valahol mulatságos, hogy Jacket nem olyan anyagból gyúrták, ami alkalmassá tenné őt a hírnév árnyoldalainak elviselésére. Tehát amikor a néző azt hinné, komolyabb drámai pillanat következik, csalódottan konstatálja, hogy mindössze egy újabb ziccer maradt ki. Illetve ahogy arra már korábban is kitértem, az a film nem a Beatlesről szól, bár a banda életében meghatározó szerepet játszó liverpooli helyszínek megdobogtatják a rajongó szívét. Ehelyett a szerelmi szál kerül a középpontba, amely nem roskadozik a formabontóan merész ötletektől, inkább csak csendesen csordogáló patakként kanyarog a műfaj ezerszer látott kliséi között a maga kockázatkerülő módján. De legalább a kémia működik Patel és James között, és a film jó néhányszor okot szolgáltat arra, hogy hangosan felröhögjön a közönség. Fontos megjegyezni, hogy egyetlen alkalommal sem azért, mert máshogy képtelen levetkőzni szekunder szégyenérzetét.
Semmi gond tehát a humorral és az alakításokkal; amikor például Jack megkísérli előadni szüleinek a Let it Be-t, az valami fergeteges. És az önmagát játszó Ed Sheeran is megéri a pénzét, akinek korlátozott színészi képességei dacára is kész tanulmány az arca, amikor rádöbben, hogy legyőzetett. Kiemelendő még Kate McKinnon, akire tökéletesen rászabták Sheeran nyers és szókimondó ügynökének szerepét.
A végeredmény egy könnyed, bohókás és voltaképp szerethető film, amelynek felszínessége és pofonegyszerű üzenete (az emberi kapcsolatok fontosabbak a karriernél) mögött végig ott rejlett a lehetőség, hogy tartalmasabbá és mindenek előtt tartósabbá váljék. Így viszont kevés esélyt látok rá hogy akár Boyle, akár Curtis emlékezetes darabjai közé kerüljön, inkább az a fajta, amit tegnap megnéztünk, ma még talán beszélünk róla, de holnap már valami más foglalja el a helyét gondolatainkban.
