Szerelmes vagyok Gal Gadotba. A 32 éves színésznővel évekig csak a Halálos iramban franchise különböző epizódjaiban találkozhattunk, itt pedig nem nagyon volt lehetősége megcsillogtatni a tehetségét, de amikor bemutatkozott a Batman v Supermanben, egyértelművé vált, hogy ő ennél többre hivatott. A karaktere már akkor is nagy meglepetést okozott a DC univerzum két nagyágyúja közt, így a rajongók kíváncsian várták, vajon mire lesz képes egyedül.
Mivel eredettörténetről beszélünk, a film nyilvánvalóan szakít némi időt arra, hogy elmagyarázza az alaphelyzetet és felvezesse a karaktereket, de mire az ember felnéz a popcornos vödörből, máris az akció sűrűjében vagyunk. A Chris Pine karakterével együtt érkező német hadsereg Themyscira szigetén csap össze az amazonokkal, a csata pedig páncélos amazonokkal és a rengeteg lassított felvétellel a 300-at idézi. Ez gyakorlatilag az utolsó pont a filmben, ahol látjuk a napfényt, innentől ugyanis egy nagyon sötét utazásra indulunk.
A DC filmeket elég sokan kritizálják a búskomor világ miatt, ami nyilvánvalóan koncepció, de a legtöbb esetben indokolatlanul túl van tolva. Patty Jenkins nem finomkodott, a világháború borzalmait igyekezett hitelesen visszaadni: mindenfelé vérző katonák, leszakadt végtagok, síró áldozatok. Ez a film okkal sötét, a vizuális effektekkel pedig sikerült még egy kicsit rápakolni az egyébként is elkeseredettséget árasztó helyszínekre.
Ezzel együtt szerencsére nem fogjuk meggyűlölni az életet a film végére, hála azoknak a megkönnyebbülést jelentő helyzeteknek, amikbe a karakterek keverednek. A naív Diana belecsöppen egy ismeretlen világba, Chris Pine karaktere pedig két akciójelenet között megpróbálja három mondatban elmagyarázni (vagy inkább csak elmakogni) azokat a dolgokat, amiknek a megértéséhez másfél percnél jóval több idő kéne. A karakterek dinamikája hibátlan, a dialógusok remekül vannak megírva, ez hozza egyensúlyba a film vicces és komor oldalát.
Hiába az izraeli hadsereg kiképzése, azért Gal Gadot sem képes mindenre, amit a harcjelenetek megköveteltek, így elég sok a CGI jelenet, ezek pedig hagynak némi kivetnivalót maguk után. Nagy általánosságban nem zavartak ezek a részek, de azért volt egy-két olyan animáció, ami után jött kifelé a szemem, mint a csigának (erre minden bizonnyal a 3D is rásegített). Az akciójelenetek egyébként jól koreografáltak, nincsenek agyonvágva, a már említett lassítások pedig végigkísérik az egész filmet.
Sajnos a film utolsó 20 perce közepesen feleslegesre sikeredett, de aki beült bármelyik szuperhősös filmre az elmúlt 3-4 évben, az pontosan tudja, mire számíthat. A több mint két órás kaland végére pontot tevő grandiózus párbaj a főgonosszal nem igazán tesz hozzá semmit az egész filmhez, de a végtelen CGI valószínűleg nem kevéssel dobta meg a büdzsét. Szerencsére a Wonder Woman szinte minden szempontból kiemelkedőt nyújt, így még emiatt sem tudunk rá haragudni. Most már számunkra is egyértelmű, miért szavaztak azonnal bizalmat a folytatásnak a Warnernél.
Ha kíváncsi vagytok egy másfajta és hosszabb véleményre, olvassátok el a Puliwood kritikáját is!
