Nem szeretnék úgy tenni, mint aki mindent ért abból, ami a világban történik, általában erre vannak a kommentszekciók, ahol rendszerint akadnak önjelölt szakértők. Nem fogom azt hazudni, hogy valóban át tudom érezni azokat a társadalmi feszültségeket, amelyek most Amerikában éppen robbanásponthoz vezettek, mert sosem csúfoltak ki a bőrszínem miatt, sosem kérdeztek vissza a nevem hallatán, nem nézett a boltban a biztonsági őr, hogy mindent a kosárba rakok-e, nem keresek kevesebbet ugyanazzal a munkával, mint a többi kollégám, nem engem állít meg a rendőr, mert ugyanúgy nézek ki, mint a többi, és hát akkor rám is illik a személyleírás. Azt gondolom, hogy ez a probléma legalább annyira szól a szegénységről, társadalmi helyzetről, mint a bőrszínről, de most a világ a (sokak számára teljesen félreértett) Black Lives Matter kapcsán valami egészen groteszk irányba indult el.
Egyáltalán nem meglepő, hogy idővel minden valós probléma összemosódik a szélsőséges véleményekkel, beleerőltetett eszmékkel, mindenki tartozni akar valahova, ezért pólót, zászlót, jelet, eszmét, jelszavakat ölt magára,
az egész világ egy nagy focimeccs, ahol azt várjuk, mikor lehet berohanni a pályára összeverni mindenkit, akin más sál van.
Nem is erről szeretnék beszélni, ez sajnos adott. A probléma a szórakoztatóipar végtelenül álszent, simulékony reakciója egy nagyon kényes kérdésre. Vagy bármilyen kényes kérdésre.
A 2008-as Trópusi vihar lekerült sok helyen a Netflix kínálatából, állítólag a blackface probléma miatt. Update: közben az Index már pont ezt a hírt kamunak minősítette, mivel nem érkezett hivatalos állásfoglalás a kérdésben. Így fontos, hogy az alábbi gondolatmenet ezen része nem megalapozott, de engedjétek meg, hogy vezérfonalként itt maradjon annak alátámasztásaként, amiért ez a cikk született, egyben elnézést kérek.
Nyilván adja magát, hogy Robert Downey Jr., aki korábban a method acting csúcsaként is értelmezhető alakításáért számos jelölést (köztük Oscart is amúgy) érdemelt, sőt, saját karrierjét is újraindította, és nem mellesleg kult magasságokba emelt egy szatírát, most valamiért hirtelen sértő lett. Egyébként régen még Ben Stiller Jámbor Jack alakítását is támadta pár fogyatékkal élőket "képviselő" szervezet. Akkor ezen még röhögtünk, ma már nehezebb csak legyinteni.
Thomas Dartmouth Rice az 1820-as évek elején úgy akart híres színész és komikus lenni, hogy a feketéket nézve kitalált egy saját, néger karaktert, Jim Crowt. A festett arcú színész a 30-as években zajos sikerrel futott, az Othello burleszkváltozata és a Tamás bátyja kunyhója címszereplőjeként is hódította közönségét. Karakterei leginkább buta, nagy szexuális étvággyal bíró alakok voltak (sőt, Crow fehérellenes is), mindent végtelenül leegyszerűsítve, karikatúra jelleggel formázott meg, ezzel pedig a társadalmi-kulturális elnyomás jelképévé vált.
Talán nem is elsősorban azért, mert a humora olyan volt, amilyen, hanem mert stílusát sokan, sokféleképpen vitték tovább (gondoljunk csak a Ku-Klux-Klant dicsőítő Egy nemzet születése című filmre, amelyben fehérek játszottak feketéket, akik fehér asszonyokat akarnak megerőszakolni), a szórakoztatóipar pedig még nagyon sokáig a feketék stílusára épülő klisékkel, de őket teljesen kizárva működött, illetve az is hozzájárulhat a jelenséghez, hogy a többségi társadalom a feketék nevetségességének hangsúlyozásával igyekezte igazolni azt, ami a rabszolgákkal történt (ezt a gondolatot egyébként Amiri Baraka amerikai író vetette fel).
2000-ben a Saturday Night Live című amerikai komédiaműsor egyik szkeccsében Jimmy Fallon humorista (jelenleg a The Tonight Show vezetője) Chris Rockot parodizálta, értelemszerűen feketére festett arccal. Most bocsánatot kellett kérnie. Az HBO levette digitális könyvtárából az 1939-es, minden szempontból klasszikus Elfújta a szél című filmet, mert romantizálja a rabszolgaságot (illetve az akkori kor nyilván rányomta a bélyegét). A BBC rövid időre eltávolította, majd számtalan magyarázkodó felhívás kíséretében visszatette a Waczak szálló egyik epizódját, illetve a teljes Angolkák című sorozatot is törölte rasszista humor okán, a Netflix pedig többek között talán éppen a Trópusi viharral igyekszik halált megvető szervilitással megváltani a világot. Ha utóbbiban éppen tévedek is, lássuk be: az öncenzúra elképesztő gyorsasággal lett az életünk része, kezüket tördelő nagyvállalatok próbálnak maszatolni azzal a gondolattal, hogy ha nincs kényes téma, akkor talán meg is ússzuk majd az egészet ennyivel.
Ugyanezek a cégek eddig nem harcoltak látványosan (vagy eredményesen) azért, hogy a nők és nem fehérek ugyanannyi helyet kapjanak a vezetőségben, egyenlőek legyenek a fizetések, kevesebb a munkahelyi zaklatás, hatalommal és pozícióval való visszaélés.
Üres jelmondatok, keretes profilképek, hashtagek lájkvadász, egysoros PR-korszakában élünk, a változás szele most annyi, hogy a rossz beidegződések berlini falánál pózolunk a megfelelő insta filtert keresve, de nem verjük le azt. De a falról beszélni, a fallal viccelni tilos.
Ez pedig mindennél veszélyesebb folyamat. Ha bárki azt gondolja, hogy a humor vagy a művészet betiltásával, szabályozásával érdemben lehet kezelni bármit a fenti problémák közül, az nem biztos, hogy megértett bármit is abból, mit jelent a szabadságért és az egyenlőségért harcolni. Márpedig végső soron erről lenne szó, nem?
