A HBO Max felületén felbukkant a 2021-ben megjelent sci-fi thriller, az Új múlt, amelyet Lisa Joy írt és (első filmjeként) meg is rendezett. Megjegyzendő: filmes berkekben nem tartják szerencsésnek, ha kezdő rendezőként vagy forgatókönyvíróként valaki halmozott feladatokat, pláne ilyen nagy horderejűeket lát el, hiszen kellő tapasztalat híján jobb, ha mindenki csak egy területre koncentrál.
A történet főhőse Nick (Hugh Jackman), az egykori katona, aki azonban a jelenben már tudósként, az álmok szakértőjeként dolgozik. Gépeinek és sajátos technikájának köszönhetően (amely egyébként pontosan olyan, mint egy könnyed irányított meditáció) az embereket térben és időben pont oda vezeti vissza, ahová azok vágynak.
Hogy mire jó ez? Így a kuncsaftjai újra meg újra megélhetik életük legszebb, legboldogabb pillanatait. Olyan családtagjaikkal vagy háziállataikkal lehetnek együtt, akik már rég elhunytak, azonban az álomvilágban valóságosnak érződnek. Ráadásul rég elfeledett dolgok is a felszínre kerülhetnek, amik hasznosak lehetnek az egyén jelenlegi életében, nem beszélve arról, hogy a módszert előszeretettel használja az Ügyészség is - méghozzá bűntények feltárására.
A kiindulópont nem lenne rossz, ha nem egy lerágott csont lenne, de legalábbis a forgatókönyvíró belevitt volna egy kis egyediséget a történetbe. A 2002-es Steven Spielberg rendezte Különvélemény című filmben majdnem ugyanilyen berendezést, vízben lebegő, álomszerű állapotban rángatózó nőket látunk, a fejükön elektródákkal. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot, ami felveti a kérdést: miért nem lehetett egy másfajta szerkezetet kitalálni? Miért csak vízben lehet álmodni? No, de lendüljünk túl ezen!
Főhősünk ugyanis egy véletlen folytán (amiről lehet sejteni, hogy nem az) megismerkedik Mae-val, az álmai nőjével (Rebecca Ferguson), aki egy banális kéréssel keresi fel a tudóst, és egy-két álomnézés és randi után heves szerelembe esnek. Hugh Jackman tökéletesen hozza a karakterét, Rebeccáról azonban ez nem mondható el. Jeges a nő, és olyan sokat énekeltetik, hogy az ember csak néz a képernyő előtt, és nem érti, miért van erre szükség? Azon túl, hogy a rendezőnő ezzel megmutatta sokadjára is, micsoda dívával van dolgunk, nincs súlya ennek a sok fellépésnek és éneknek, ami még csak nem is jó. A történetet lelassítja, a kezdeti, izgalmasnak tűnő CGI-keltette apokaliptikus jövőkép elhomályosodik.
És ezen a ponton egy pillanatra visszatérnék az elsőfilmes rendezésre: Lisa Joy felkérhetett volna egy sci-fi filmekre vagy thrillerekre szakosodott rendezőt, hogy társ-rendezőként végigvezesse őt a debütáló munkáján, így kiküszöbölhető lett volna egy csomó hiba, főként a cselekmények súlyozása. Valószínűleg sokkal több apokaliptikus és krimielemet kaptunk volna a sok szerelmes ábránd és monológ helyett, amitől pörgősebb, feszesebb lett volna az egész történet.
Pedig a felvezetés nagyon erősnek tűnt: globális felmelegedés, felborult bioritmusban, éjjel élő emberek, vízzel elárasztott utcák és városok, kibírhatatlan hőség, a szeretteik elvesztésétől magukból kiforduló, csónakkal közlekedő túlélők. De aztán megjelenik a femme fatale és a film átmegy egy szerelmi ömlengésekkel teli unalmas, középszerű krimibe.
Mae karaktere és a hozzá szőtt események a legzagyvábbak. Bár a történet szerint kölcsönös a szerelem, a nő hirtelen eltűnik, mire Nick összeroppan. Fordítva életszerűbb lett volna. Nick az álmok mezsgyéjébe merülve nyomozni kezd, mire kiderül, Mae nem az, akinek hittük - sajnos ebben sincs semmi meglepő, hiszen végig látszott a nő viselkedésén, a felbukkanásán és minden megnyilvánulásán. És ekkor jön(ne) a csúcspont: az álmok ugyanis megmutatják, hogy Mae egy mocskos bűntény részese. Nick nem tehet mást, sodródik tovább az eseményekkel.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
Ami különösen zavaró: megjelenik a tipikus gonosz (Cliff Curtis), aki szerintem minden filmjében rosszfiút alakít és érezhető, hogy itt is, akár a mesékben, majd jól meglakol. De sajnos tudjuk azt is, mi lesz a film vége, hisz klisét klisére halmoz az író. Pedig megmutathatta volna, mit látnak az ügyészség kérésére kihallgatott bűnözők álmaiban, egy csomó rejtélyes, izgalmas szálat beleszőhettek volna a sztoriba, de itt a sci-fi és thrillerelemek helyett a szerelem érzése került a fókuszba (ami nem lett volna baj egy romantikus film esetén).
Ami szintén kiábrándító, az az álmok Star Wars-jellegű, holografikus kivetítése. Fura, hogy nem látott ezen túl az író-rendezőnő és nem tudott valami eredetibbet kitalálni. Persze lehet, hogy a forgatókönyvben sokkal jobban fel volt építve ez az univerzum és a visszaemlékezések, csak nem volt rá elegendő keret, és ezért választották ezt a megoldást. Sajnos azonban az álmok java Mae látványára és az iránta érzett szerelemre koncentrál, ahelyett hogy néhány izgalmas csavarral egy kis adrenalinfröccsöt adna a nézőnek. Az egyetlen izgalmas momentum Mae üzenete Nicknek, de az azt követő logikátlan lépés és a film tökéletesen kiszámítható befejezése teljesen lenullázza ezt a pillanatnyi élményt. Pedig a képi világ, az operatőri munka és a színészek játéka nagyon jó, nem ők tehetnek a suta történetről. Így azonban, ha valaki álmodós-jósolós filmre vágyik, nézze meg inkább a Különvéleményt vagy a 2021-es Ne higgy a szemének! című filmet, amelyben Bono lánya, Eve Hewson a főszereplő.
Összességében azt gondolom, az ígéretes trailer és a sokatmondó cím sajnos csak beetetés, aki valódi sci-fi thrillerre vágyik, az ebben a filmben mélységesen csalódni fog.
