Még hátra volt néhány évad a tévétörténelem legsikeresebb fantasysorozatából, amikor nagyjából egyszerre gyulladt fény a konkurensek döntéshozóinak koponyájában; nekik is kell egy Trónok harca. George R. R. Martin életművének legfontosabb darabja már foglalt volt, ezért máshol kellett keresgélniük az aranytojást tojó sárkányt. Az HBO a Trónok harca előzménysorozataiban hisz, az Amazon A Gyűrűk Ura és a Wheel of Time mellett tette le voksát, míg a Netflix Narniára csapott le, túl azon, hogy Andrzej Sapkowskival, a The Witcher (vagy ha jobban tetszik, Vaják) könyvek szerzőjével is megállapodott.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az írott történetek szolgálnak az adaptáció alapjául, értelmetlen lépten-nyomon a CD Projekt RED trilógiájához hasonlítgatni. Különben is nehéz elvonatkoztatni attól a képtől, amit egyes szereplők külsejéről alkottunk, pláne, ha azt a játékok formálták. Bizonyos szempontból laikusként talán még könnyebb is a nézőnek, nincs más dolga, mint sodródni a képernyőn látottakkal, és apránként összeilleszteni a padlóra kiborított puzzle darabkáit a folyamatosan adagolt információmorzsákat tájékozódási pontként használva. A hardcore rajongók már nehezebben fogják lenyelni azokat a szükségszerű változtatásokat, amelyek nélkül Ciri és Yennefer semmiképp sem válhatott volna Geralttal egyenértékű főszereplővé. Ebből a döntésből fakad az első évad kissé zavarosnak ható struktúrája, kell pár epizód, mire észrevesszük, hogy nem egy, de nem is kettő, hanem egyenesen három különböző idővonalon mozog a cselekmény.
A jelent Cirilla történetszála képviseli; Cintra királynőjének unokája menekülni kényszerül, amikor a dekadens északi királyságok által lenézett és megvetett Nilfgaard páratlan sereget állít, és módszeresen maga alá gyűri szomszédait. Ciri a származása miatt különleges és felbecsülhetetlen értékű trófea, az elfogásával megbízott ifjú nifgaardi kapitány, Cahir semmitől sem riad vissza, hogy a császár elé vigye. Dacára annak, hogy az évad nagyszabású ütközetei (melyek koreográfiája és megvalósítása hagy némi kívánnivalót maga után) ehhez, az évad vezérfonalát is magába foglaló idősíkhoz kapcsolódnak, egyértelműen elmarad a másik kettőtől. Nem a Cirit játszó Freya Allanen múlik, hogy különlegességét kizárólag az időnként manifesztálódó képességei támasztják alá, valamint hogy páran emlékeztetik erre. Személyiségéből sajnálatosan keveset enged megvillantani a forgatókönyv, jellemfejlődése pedig épp csak elkezdődik.
Geralt története epizódonként különálló, önmagukban is értelmezhető részletekre bomlik, nagyjából úgy, ahogy a játék küldetései, vagy az egyes novellák. Könnyedén ráismerünk majd az aktuális kaland cselekményének forrására, mindegy, hogy Blavikenben vagy Temeriában jár épp a Fehér Farkas. Kellett egy kis idő, amíg megszoktam, hogy az ezüstfehér paróka Superman fejére került, aki észrevehetően elmélyítette a hangját beszéd közben, így a végeredmény emlékeztet Doug Cockle alakítására. Szkeptikus voltam, de az a helyzet, hogy Henry Cavill nagyszerű Geralt, úgy mozog, úgy szól, úgy viselkedik, ahogy elvárnánk, és ami a legfontosabb, úgy is harcol. Míg a nagyobb összecsapások kivitelezése csalódást okozott, addig azok jelenetek, amelyekben a ríviai kénytelen kardot rántani, egészen parádésak és kellően brutálisak. Az erőszak (és ha már itt tartunk, a szexualitás) nyílt ábrázolása nem áll messze a sorozattól, de azért túlzásokba sem esik, mint a Trónok harca. Feltűnhet a nézőknek, hogy Geralt mindig csak egy kardot hord magánál, de ez nem azt jelenti, hogy száműzték az adaptációból a vajákok védjegyét. Amikor az első rész nyitójelenetében egy kikimórral csap össze, az ezüst pengét forgatja, amikor pedig emberi ellenfelek rontanak rá, már egy másik kardot.
Szándékosan a végére hagytam Vengerbergi Yennefert és az ő évtizedeket felölelő eredettörténetét, amit Lauren Schmidt Hissrich showrunner döntésére átírtak és kibővítettek. A sérülten született lányt az elszenvedett viszontagságok, az áhított hatalom és szépség megszerzéséért fizetendő ár kimondottan rokonszenvessé teszik. Ehhez természetesen elengedhetetlen Anya Chalotra meggyőző alakítása, akit egészen hátborzongatóan eldeformáltak a szerep kedvéért.
Nehéz feladat állt a The Witcher alkotói előtt, mert a Star Wars filmek példájából kiindulva is látjuk, hogy rettenetesen nehéz megfelelni a rajongók elvárásainak, de a legtöbb akadályt jól vették. Értékeltem a kikacsintásokat és népszerű másod- és harmadvonalbeli karakterek (köztük Triss és Kökörcsin, akinek megőrizték a lengyel becenevét, Jaskiert) bevonását is a történetbe. Az évad rövidségéből fakadóan sajnos épp akkor kezd érdekessé válni az elsődleges cselekményszál, amikor véget ér, ám a dolgát abban a tekintetben elvégezte, hogy nagy vonalakban felskiccelte a rengeteg néző számára még idegen világ legfontosabb tudnivalóit. Kik a vajákok és hogyan "születnek"? Mennyire veszélyes a foglalkozásuk, és miért végzetes, ha téves információk alapján felkészületlenül erednek egy szörny nyomába? Milyen az emberek viszonya a másfajúakkal? Miért kerül mindegyik koronás fő mellé egy varázsló vagy varázslónő tanácsadónak? És így tovább... A látvány (leszámítva a néhol gyenge cgi-t), a hangulat, a zene, a díszletek (kivéve a béna nilfgaardi páncélokat), a színészi játék együttese ha nem is katapultálja azonnal az élvonalba a The Witchert, mindenképpen élvezhetővé varázsolja, de egyelőre még nagy a lábára a Trónok harca legjobb évadainak levetett csizmája. Mivel berendelték a második etapot, lesz rá mód, hogy kijavítsák a hibákat, és rágyúrjanak azokra a komolyabb témákra (politikai játszmák, rasszizmus, társadalmi egyenlőtlenségek), amelyek oly hangsúlyosak a könyvekben és a játékokban is, ám ezúttal háttérbe szorultak.
