Lezárult a The Book of Boba Fett címet viselő The Mandalorian spin-off sorozat, ami végtelenül fura felépítése miatt nem kevés fejvakarásra adott okot, és akik nem követték nyomon az alkotók korábbi nyilatkozatait, már az alapkoncepció láttán is tele lehettek kérdésekkel. Jon Favreau-ék ugyanis jó előre belengették, hogy Boba Fett idézőjelesen "saját" sorozata tulajdonképpen a The Mandalorian két és feledik szezonjának is tekinthető, ennél pontosabban pedig nehezen lehetne körülírni azt, mi is történt itt hét epizódon keresztül a Tatuinon.
Igen, azon a Tatuinon, amit 1977 óta képtelen elengedni a Star Wars világa, de ez annak tükrében nem is olyan meglepő, hogy az egész The Book of Boba Fett a múlthoz szeretne körömszakadtáig ragaszkodni, legyen szó nem csak a mozifilmekről, hanem az animációs sorozatokról és a regényekről is. Ez nem feltétlenül halálos bűn, de vannak a sorozatnak olyan pontjai, melyek mellett nehéz úgy elmenni, hogy ne szaladjon az ember szemöldöke a magasba, ahogy csúcspontokból sem volt persze hiány. Ezek eloszlása lett a leginkább érdekes.
Fontos megjegyezni, hogy bár minden egyes fordulatra nem térünk ki, kritikánk így is spoileres lesz. Úgy gondoljuk, teljesen felesleges a fontosabb cameókról és a cselekmény bizonyos pontjairól rébuszokban beszélni, hiszen a Disney alig pár nappal az egyes részek bemutatója után ellőtt minden puskaport a létező összes közösségi média felületén.
Azt már a The Mandalorian második évadából tudtuk, hogy a régi, immár Legendákként emlegetett Star Wars idővonalhoz hasonlóan az új, hivatalos kánonban is túlélte Boba Fett a sarlacc pocakját, most pedig az is kiderül, hogy mindezt hogyan sikerült összehozni. Nem kaptunk hőseposzt, nincs furmányos megfejtés, Boba ugyan nagyon ramaty állapotban, de kikászálódott a biztos halált jelentő belsőségek közül.
A The Book of Boba Fett két párhuzamos történetszállal indít: egyrészt a jelenben azt látjuk, ahogy Boba átveszi Jabba régi helyét, és ő válik a régió igazságos, békeszerető vezetőjévé, másfelől pedig visszaemlékezéseknek hála végigkövethetjük az említett szabadulást, majd az ezt követő időszakot, melyben a buckalakók vendégszeretetét élvezi, a törzs teljesjogú tagjává válik.
Csigalassúsággal csoszog csak a sztori ennél a pontnál, és sokan már itt a sorozat bukását kiáltották, mondván ez nem fut ki sehová, egyetlen nagy, folyamatos üresjárat az egész, olyan, mint a The Mandalorian leggyengébb epizódjai. Ezen nem segített Robert Rodríguez sem, akinek három epizódot köszönhettünk, és bár az utolsó részbe nehéz lenne komolyabban belekötni, a The Streets of Mos Espa címet viselő felvonás ezer és egy sebből vérzett, az eddigi Disney+-os Star Wars tartalmak legaljára értünk el vele. Amennyire idegennek hatottak a Csillagok háborúja és főleg a Tatuin bolygó koszos, kopott miliőjében a csilli-villi repülő Vespák és a cyberpunk produktumokból szalajtott utcagyerekek, azon már meg sem lepődtünk, hogy a rendező képtelen volt egyik kedvenc színészét kihagyni a buliból.
Közben azért ha lassan is, de körvonalazódott az alapfelállás: Boba Fett és hű társa, Fennec Shand megpróbál viszonylagos békét teremteni a környéken, de a Pyke Szindikátus ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel. Felbukkan a Marvel-féle Star Wars képregényekben megismert marcona vuki fejvadász, Fekete Krrsantan, aki ugyan most is simán megszabadítja a szerencsétlenebb flótásokat a végtagjaiktól, messze nem annyira gonosz és félelmetes alak, mint anno a füzetekben. Ugyanez mondható el magáról Boba Fettről, akinek egyáltalán nem véletlenül vetik a szemére azt, hogy öregségére meglágyult a szíve. Az egész sorozat alatt az érezhető, hogy Bobának nincs határozott jelleme, és simán megmásítja egyetlen pillanat alatt a terveit is, ha épp ezt javasolja neki a sokadik mellékszereplő.
Nyilván nem kellene kisdedeket halomra mészárolnia, és értjük, a visszatekintések azt voltak hivatottak megmagyarázni, hogyan változott meg a buckalakókkal töltött időszak és a Tatuin végtelen homoktengerében való vándorlás alatt, de ez akkor is túl nagy váltás a régi trilógia szótlan, hidegvérű fejvadászához képest. Át lehet gyúrni egy karaktert, alapjaitól meg lehet változtatni a személyiségét, és Boba esetében tény, hogy végtelenül felületesen kezelték őt a régi filmek, de akkor sem egy pacifista karaktert láthattunk anno.
Az új Boba viszont már egyértelműen az, aki, ahol csak lehet, próbálja elkerülni a vérontást, mindenkivel a békés konszenzust keresi. Az ember azt érzi, hogy ha ez nem is totális luft, de minimum súlytalanná, érdektelenné teszi a Csillagok háborúja egyik legmenőbb karakterét. Ennél talán jobb volt az is, mikor csak páncélja miatt imádtuk őt, és alig szólalt meg. Nem javít a dolgon Temuera Morrison alakítása sem, aki még csak a The Mandalorian címszereplőjének, Pedro Pascalnak a nyomába sem léphet.
És ha már úgyis szóba került Pedro Pascal és karaktere, Din Djarin, vagyis Mando, akkor ideje rátérni a The Book of Boba Fett jó oldalára, amiból ered, hogy ez tényleg a korábban említett módon a The Mandalorian két és feledik évada. A valódi csúcspont még csak nem is az egész jól sikerült finálé, hanem a Bryce Dallas Howard által rendezett ötödik, és a Dave Filoni munkásságát dicsérő hatodik epizód, csak az a baj, hogy ezek a részek gond nélkül működtek volna a The Mandalorian harmadik szezonjának nyitányaként is.
Itt ugyanis azt követhettük nyomon, mi történt Mandóval és persze a kis Groguval. Az előbbi egyrészt nehezen szokja meg a Sötétkard, vagyis a mandaloriak legendás fénykardjának forgatását, továbbá végtelenül hiányzik neki zöld pajtása, utóbbi pedig épp Luke Skywalkerrel kezdi meg a jediképzést. Illetve csak kezdené, mert Grogu tanulmányai már azelőtt véget érnek, hogy érdemben elkezdődhettek volna. Ez azért volt okos döntés, mert így sikerült feloldani egy logikai gubancot. Az új trilógia óta ugyanis tudjuk, hogy Skywalker mester első tanítványa Ben Solo, a későbbi Kylo Ren volt. Akadt még pár ilyen, eddig tisztázatlan kánonbéli kérdés, amit most sikerült orvosolni, és bár ez nyilván csak a keményvonalas rajongóknak fontos, mégis öröm látni, hogy Filoniék ezekre is ügyelnek.
A nagy lezárásban újra együtt volt az egész csapat, Boba Fett és Fennec Shand mellett vállt vállnak vetve harcolt Fekete Krrsantan, Din Djarin, az összes kibernetikus módosításokkal felturbózott suhanc, és ott lett volna a Timothy Olyphant által alakított Cobb Vanth is, ha előtte nem húzza a rövidebbet a Cad Bane-nel való találkozáskor. Igen, egy újabb, korábban kizárólag animációs sorozatokban látott karakter tűnt fel immár élőszereplős produkcióban is, aki ráadásul komoly múltra tekint vissza Bobával.
A The Book of Boba Fettben megint remekül csinálta Jon Favreau és Dave Filoni azt, amihez nagyon értenek: megdobogtatták a régi rajongók szívét, egyúttal hájjal kenegették azokat, akik A klónok háborúja és a Lázadók animációs sorozattal váltak Star Wars-rajongóvá. És bár remek volt újra látni Ahsoka Tanót, Cad Bane-t, és nem utolsó sorban Luke Skywalkert, nagyon itt lenne már az ideje annak, hogy eldöntsük, mi a helyes irány: kizárólag a múltidézésre koncentrálunk, vagy megpróbáljuk előrébb is görgetni a történetet és érdemi eseményekkel kitölteni a hatodik és hetedik epizód közötti űrt. A The Mandalorian alkalmas erre és valószínűleg a harmadik szezon pontosan ebbe az irányba halad majd tovább, de ezen a téren a The Book of Boba Fett inkább elbukni látszott.
A sorozat második fele egyértelműen mentette a dolgot, korántsem annyira felesleges és feledhető az egész évad, mint amilyennek az első pár epizód alapján tűnt, de ez sajnos nem Boba Fett érdeme. Ő megmaradt egy jóságos öregapónak, aki bőven túllépett már a nyugdíjkorhatáron, és az akciójelenetek sem állnak neki olyan jól. Kellemes pihenést kívánunk a Tatuinon, azt pedig érdeklődve várjuk, hogyan folytatódik Din Djarin és Grogu közös kalandja, egyúttal még inkább kíváncsiak vagyunk Ahsoka Tano új sorozatára, mivel Rosario Dawson mostani alakítása pár percben is több örömet okozott, mint Temuera Morrison egy teljes évadon át.
