Hollywood csak nem nyugszik. Amikor már olyan pletykák keringenek, hogy a rebootolási láz már az Ovizsarut is utolérte, ne legyenek illúzióink, Arnold egyik klasszikusa sincs már biztonságban. Ha pedig sikerül ezt valahogy tényként elfogadnunk, akkor azzal egyidejűleg azt a békát is kénytelenek vagyunk lenyelni, hogy mind közül a legemblematikusabbat, a Terminator-franchise-t sem fogják békén hagyni. (Nyilván!) Még akkor sem, ha a tökéletes második rész utáni összes próbálkozás – egy TV sorozatot is beleértve – csúfondáros bukással végződött.
Ennek ellenére ezúttal nem lehet okunk panaszra, az Alan Taylor által levezényelt N+1. nekifutás valamilyen csoda folytán nagyságrendekkel jobban sikerült, mint az eddigiek. Persze a hithű rajongók és a kritikusok ezt is köpködik, hisz még így is fényévek választják el James Cameron klasszikus Terminatorjaitól, ugyanakkor el kéne már tudni azokat engedni egy kicsit, és beismerni, hogy a Genisys messze nem vállalhatatlan.
Ha máshogy nem, guilty pleasureként abszolút megállja a helyét, hiszen tökéletesen beleillik abba az Expendables és társai által elindított nosztalgiahullámba, ami visszahozza a régi idők akciófilmjeinek hangulatát. Ezen a téren a Genisys sem teljesít rosszul, tele van pörgős, izgalmas és szórakoztató akciójelenetekkel, nagyon ritkán ül csak le (de akkor kínosan érzelgősséggé válik), a sci-fi része meg… olyan amilyen. Egyrészt el kell tudni fogadni bizonyos axiómákat, hiszen logikailag az időutazós filmek rendszerint lyukacsosak, mint az ementáli, másrészt ezt még az átlagosnál is jobban túltolták a készítők (ezen a ponton a kevesebb több lett volna), így a legjobb, amit tehetünk, hogy az agyunkat takarékra rakva élvezzük a zúzást.
Ha mindenáron ragaszkodunk hozzá, hogy Terminator filmként tekintsünk rá, akkor sajnos el kell ismerni, hogy a régi részek nyomasztó hangulatából semmit sem sikerült megőrizni; a „jön a gép és nem lehet megölni” fojtogató érzése teljes egészében hiányzik belőle. Cserébe viszont az első rész bizonyos jeleneteit újraforgatták, köztük azt az ikonikus Nike termékelhelyezést, ami mosolyra fakasztóan autentikus 80-as évek feelinget teremt. Személy szerint sajnálom, hogy a filmnek csak elenyésző része játszódik 1984-ben, talán azt sem bántam volna, ha a Skynet ellen vívott összes csatát ott vívják meg és nem pedig valamelyik későbbi évtizedben.
További párhuzam a korábban említett Expendables filmekkel, hogy a Genisys rettenetesen sokat épít Schwarzenegger öniróniájára. Rengeteget viccelődnek a korával, a rendíthetetlen ólomkatonaként ezúttal Sarah Connort védelmező robot limitált szocializációs képességeivel, a 80-as évek iránt érzett nosztalgiával, és a hős megmentőként érkező, de a megváltozott idősík miatt kispadra került és a többiek mögött mindig egy lépéssel lemaradva értetlenkedő Kyle Reese-zel. De egyébként a film egészére nézve is kijelenthető, hogy az ifjabb generáció amúgy sem igazán tudott labdába rúgni Arnold mellett, ő viszi a hátán az egészet, sem Jai Courtney, sem a Trónok harca Khaleesije nem tudott igazán maradandót hozzátenni.
Összességében tehát minden – jobbára bocsánatos – hibája ellenére is messze ez a legszórakoztatóbb folytatása a mára már filmtörténeti klasszikussá kövült eredeti Terminatoroknak, ami abszolút nem marad szégyenben a nyár többi blockbustereivel szemben. Jóleső nosztalgia és könnyed kikapcsolódás egy – egyébként abszolút szükségtelen – reboot trilógia első epizódjától.
4/5
A CineStar viszont másképp látta a filmet, az ő kritikájukat itt olvashatjátok el.
