Vagyok olyan öreg, hogy az én gyerekkoromnak még meghatározó élménye volt a Ghostbusters, mármint az egész jelenség, nem csak Ivan Reitman két filmje. Amikor épp nem dzsedilovag akartam lenni, akkor minimum szellemirtó, és bár egy igazi fénykard volt a legnagyobb vágyam, de kompromisszumkészen beértem volna egy protonágyúval is.
Emlékszem, mennyire odavoltam, amikor az MTV-n betáncolt a képbe Ray Parker Jr. - akit egy darabig tévesen (és így utólag kissé rasszista módon) Lando Calrissiannak hittem -, majd felcsendült a mester magnum opusa, a Ghostbusters-dal, aznap jó eséllyel már negyedszer. A legnagyobb szám volt és a legnagyobb klip! (És igen, volt idő, amikor a Music Television még zenét játszott.)
Aztán elrohantak az évek (nem nagyon figyeltem, mert már akkoriban is elég sokat számítóztam) és amikor akkorák lettek a gyerekeim, hogy stabilan képesek voltak folytatólagosan egy irányba nézni, akkor a lelkesedéstől csillogó szemmel kezdtem sorban levetíteni nekik kedvenc gyermekkori filmjeimet. A nosztalgia filmklubot nem titulálnám egyértelműen sikerhömpölynek, mert szinte mindet utálták, a Szellemirtók sem tetszett nekik. De nem is az a legszörnyűbb, hogy ezekkel az arcokkal vagyok összezárva azóta is, hanem hogy az emlékeimben élő óriási filmhez képest én sem azt kaptam, amit vártam - nagy csalódás volt. És még csak nem is a második részt néztük (amit még a rajongók jelentős része is a gyengébbként tart számon), hanem az elsőt! De legalább megtanultam, hogy néha bizony okosabb nem piszkálni az évek során jótékonyan megszépült régi emlékeket, mert keserű kiábrándulás lesz a vége.
Ezt az elméletemet pedig csak megerősítette a Paul Feig-féle 2016-os genderzsupp, mármint az a Szellemirtók, ami úgy próbálta újrakezdeni a történetet, hogy emlékezetből másolta le az 1984-es első részt, csak épp női szereplőkkel. Számomra egyébként érthetetlen, hogy ennek miért a második felén kaffogott mindenki, mármint azon, hogy "csak nőkkel", miközben a lelketlen és ötlettelen újracsomagolás miatt volt igazán szégyenteljes az a film. Caça-Fantasmas! Apró érdekesség, hogy Brazíliában ezen a néven fut a Szellemirtók, a 2016-os próbálkozásra valamiért különösen találónak érzem ezt a nevet.
Most viszont itt az új generáció, méghozzá szó szerint és képletesen egyaránt: a Szellemirtók: Az örökség rendezője Jason Reitman, az első két filmet jegyző Ivan Reitman fia (így az "örökség" máris kap némi többletjelentést, amitől még inkább szellemes a magyar cím), a történet pedig térben és időben egyaránt nagyot ugrik a Ghostbusters 2 New York-i eseményeihez képest: kétezer kilométert és három évtizedet. Felületes szemlélőknek (és mindazoknak, akik popcorn-kóláért sorban állva lemaradnak a film első néhány percéről) úgy tűnhet, hogy a szellemirtók túl jó munkát végeztek és letudták a nevükben vállalt munkát. Ez a világ megmentése szempontjából nyilván érthető lépés volt, üzletileg azonban teljesen átgondolatlan, úgyhogy manapság már csak az idősebbek emlékeznek rájuk, a fiatalok talán azt sem tudják, hogy kik voltak ők - ami érdekes, mert éppenséggel a filmvászon innenső oldalán sincs nagyon másként.
Akárhogy is, megismerkedhetünk Callie-vel (Carrie Coon), aki két gyerekét, Phoebe-t és Trevort egyedül nevelve épp alulmaradni készül a hétköznapok kihívásaival folytatott harcban, de sorsszerűen érkezik az újrakezdés lehetősége: a Callie apjától frissen örökölt oklahomai ház Summerville-ben. Az ingatlan erősen leharcolt állapotban van, de olyan titkokat rejt, amit nem sejthet senki... csak talán az, aki látta a trailert. Volt abban minden, "ECTO-1" rendszámú rohamkocsi, protonágyú, szellemcsapda... amitől csak megdobbanhat az összes régi rajongó szíve.
Az enyém megdobbant és bár próbáltam az elváráskezelés klasszikus trükkjeivel kordában tartani magamat, izgatottan ültem be a moziba - de teljesen felkészülve a csalódásra. Az viszont elmaradt, mert ez egy vicces, izgalmas és szívmelengető film. Csupa nosztalgia, mégis mai és releváns - és hogy ezt a nagyon érzékeny arányt milyen jól lőtte be Jason Reitman, az teljesen érthető módon tette büszkévé a papit.
Színész olyan emlékművet még nem kapott, mint a 2014-ben elhunyt Harold Ramis ebben a filmben. De ez is, és a menet közben alig követhető tempóban záporozó nosztalgikus utalás és kikacsintás is csak a régi rajongóknak lesz igazán fontos - de nincs ezzel semmi baj. A film ugyanis nem a dicső múlton merengésre épít, hősei olyan gyerekek, akiknek fogalmuk sincs a harminc évvel korábbi eseményekről. Persze, nem nehéz kitalálni, hogy lesz kapcsolódási pont, de akkor is, ez már az ő kalandjuk, ez az ő történetük. És mivel egytől-egyik nagyszerűek (különösen a Phoebe-t alakító Mckenna Grace), egyszerűen öröm szurkolni nekik.
A mindig szerethető, a People Magazin által 2021-ben az év legszexibb férfijának választott, cseppet sem mellékesen az öregedésre genetikailag képtelen Paul Rudd ezúttal megmarad klasszikus support karakternek, vannak teljesen jó jelenetei, melyekben Paul Rudd-osan vígan el Paul Rudd-oskodik, de ebben a szerepben ezúttal ennél nem volt több, de ez McKenna produkciója mellett egyáltalán nem probléma. Phoebe ugyanis bármiféle erőlködés vagy manír nélkül lesz a titokzatos nagypapa antiszociális csodanörd unokája. Közben pedig ne feledjük, Mckenna Grace még csupán 15 esztendős, játékát látva viszont elmondható, nem véletlenül rakta a nevét az elmúlt években a The Hollywood Reporter a 30 legtehetségesebb 18 éven alul filmsztár listájára. Trevor, azaz Finn Wolfhard le sem tagadhatná, hogy immár nagyfiú, és bár rémült rohangálásból a Stranger Things tévésorozatban is summa cum laude diplomázott, itt nagytesóként szerencsére túl tudott lépni ezen a karakteren. Ez különösen úgy dicséretes, hogy egy kis meta párhuzamot is adhat a film, hiszen Wolfhard a Stranger Thingsben is felhúzta egyszer Helloweenkor a Ghostbusters kezeslábast.
A zene is helyén van, sőt a látvány is képes volt megmaradni a mértékletesség keretei között, ami hatalmas erény, mivel pont egy Szellemirtók moziról gondolná azt az ember, hogy indokolatlan CGI-orgiával tölti túl a néző idegrendszerét, ehhez képest azonban az alkotócsapat egyáltalán nem tolta túl a dolgot, sok practical effectet használtak inkább. A Szellemirtók: Az örökség nem remake és nem reboot, hanem egy kiváló folytatás. Organikusan építi tovább és bővíti ki az első két film világát, úgyhogy nincs mit tenni, várom a következő részt. Azt hiszem, hogy jó kezekben van az örökség.
