Az egyszerűségében is (vagy talán épp amiatt?) zúzós indusztriális metált játszó Static-X nevét sok játékos valószínűleg a Need For Speed sorozat soundtrackjeiből ismerte meg (a NFS: Undergroundban a The Only, a NFS: Most Wantedben pedig a Skinnyman szerepelt).
Számomra mindig afféle „ejj, de jó is lehetne" banda voltak, de mostanra úgy tűnik, hogy marad a recept: lemezenként néhány kivételesen jó szám és egy rakás gyengébb. Ez persze valószínűleg nem szegi kedvét sem a zenekarnak, sem rajongóiknak. Nem is bántásiból mondom, hiszen amit én hiányolnék zenéjükből, az mások számára talán pozitívum: hébe-hóba zavaróan monoton, kiszámítható néhány dal, és gyakran messze nem a dallam viszi a hátán a kompozíciókat, inkább csak úgy sodródik a ritmus és a hangzás masszája. A végeredmény persze ámokfutáshoz így is-úgy is tökéletes bólogatós metál - ők „evil disco"-nak nevezik -, amitől mindenkiből kibújuk a gonosz robot, ahogy a Black and White klipjében már láttuk is.
Nem baj. Istenem, hát komolyan veszik az indusztriál metált, esztergagépen sem lehet virgázni! Néhány meglepetés persze jutott a lemezre, az egyik Dave Mustaine vendégszereplése egy rövid, ám annál hatásosabb, abszolút „WTF?!" szóló erejéig, a másik pedig egy eltévedt női vokál. A helyzet az, hogy akad néhány felejthető szám, de van három olyan erős dal a Cult of Staticon (taktikusan elszórva a nyitó Lunatic, a Tera-Fied középtájt, és a záró Grind 2 Halt) ami minden gyengébb pillanatot feledtet. A Stingwray lett a "slágerdal" - amit kicsit sajnálok.
Aki szereti a Static-X gonosz diszkóját, az pont így szereti és a kevés kísérletezgetést (néhány lassabb, hosszabb szám, rafináltabb elektronika), illetve olcsóbb megoldást megbocsájtja. Sajnos igazi „kult" most sem született, de talán eljön az idő, hogy a Static-X csak olyan dalokkal pakol meg egy lemezt, mint most az említett három. Akkor le fogjuk tenni a hajunkat, az tuti. Vagy felzselézzük az égig, mint Wayne Static.
