Elindult a CBS All Access sorozata, amely a Csillagflotta egyik (ha nem a) legismertebb kapitányának "nyugdíjas éveit" dolgozza fel, ahogy pedig azt sejteni lehetett, Jean‑Luc Picard nem egy francia borgazdaság teraszán akar megvénülni - még akkor sem, ha pont ilyen élethelyzetben is indul a Star Trek: Picard első epizódja.
Két évtizeddel járunk a Star Trek: Nemesis mozifilm után, amely történései során ugyebár Data parancsnokhelyettes hősiesen feláldozta magát tárasaiért. Az új széria egyszerű értelmezéséhez azonban nem csak a klasszikus filmeket kell ismernünk, hanem a 2009-es J. J. Abrams-féle rebootot is. Ebből derült ugyanis fény arra, hogy az eredeti idővonalon, vagyis a régi filmek és sorozatok világában egy szupernóva elpusztította a romulánok anyabolygóját, a Romulust. Az erről az idősíkról távozó és a múltba utazó Nero pedig a U.S.S. Kelvin elpusztításával (és ezáltal James T. Kirk apjának megölésével) átírta a történelmet, létrehozta az új mozik idővonalát. Erre a Star Trek gyorstalpalóra szerintem azért volt mindenképp szükség, mert a Picard sorozat első része erősen épít arra, hogy a nézőn a nullánál azért egy picivel több ismerettel bír az előzmények kapcsán. Ez nem feltétlenül baj, mert ezen információk előzetes ismerte nélkül is össze lehet rakni nagyjából a dolgokat, de azért talán egy fokkal jobb heves bólogatás mellett követni a cselekményt fejvakarás helyett.
A nyitóepizódban rögvest belecsapunk a lecsóba: egy olyan Picard admirálist kapunk Patrick Stewart alakításában, aki igaz, hogy néha már botra támaszkodik, de ha az ártatlanok védelméről és az elesettek mellett való kiállásról van szó, akkor rögvest tónust vált, morcosba kapcsol, és körömszakadtáig harcol az igazért, ami egykor az egész Csillagflotta alappillérre is volt. 2399-ben viszont már más idők járnak. Kedvenc kapitányunknak (bocsánat, immár a nyugalmazott Picard admirálisnak) azonban gyorsan újra fel kell vennie a régi harcias tempót, mivel egy olyan titokzatos rejtély kellős közepébe csöppen, ami valamilyen módon régi barátjához, a szintetikus android Data parancsnokhelyetteshez köthető, ugyanakkor kapcsolatban áll a romulánokkal is. Azokkal a romulánokkal, akiknek faja Picard nélkül szinte teljesen kipusztult volna. Maga a nagy titok egy rémült fiatal lányhoz köthető, de ennél többet már tényleg nem szeretnék elárulni, mivel a sorozat első epizódjának fordulatait érdemes saját bőrünkön megtapasztalni. Lesznek ugyanis már ezen bő 40 perc alatt is meglepetések szép számmal, az utolsó képsorok pedig garantálják, hogy az ember ne akarja kihagyni a második részt sem. De hát ki ne öntene el a nosztalgia, mikor megpillantja a teljes egészében napkollektorokkal borított Golden Gate hidat és a Csillagflotta San Fransisco-i központját?
A Star Trek: Picard teljesen nyilvánvalóan a modern sorozatok ritmusához igazodott, és a Star Trek: Discoveryhez hasonlóan a kortárs szériák narratív elemeiből táplálkozik, vagyis egy epizódról epizódra építkező történetet fog elénk tárni tíz részen keresztül. Régivágású rajongóként már most is hihetetlen élmény látni a Star Trek: Az új nemzedék szereplőit ennyi idő után, az eddig megvillantott előzetesek alapján pedig még bőven érkeznek majd ismert vendégszereplők a folytatásban is. Az eddigiek alapján a Picard széria lassan, kicsiben kezd építkezni (ez az egész alapkoncepció felvázolására értendő csak, egyébként a tempó szélsebes, és jól megkoreografált pörgős akciójelenetekből sincs hiány), de mérget mernék venni rá, hogy a végén egy akkora kaland kerekedik ki az egészből, ami a Discoveryt is gond nélkül lepipálja. Stewart lubickol régi szerepében, az újoncok érdekesek, a felvázolt komor jövőkép a Csillagflotta és az egész Föderáció egyik legizgalmasabbnak ígérkező korszakát vetíti előre. Kívánni sem lehetett volna ennél jobb nyitányt, úgyhogy én már nagyon várom a következő részeket, különösen a harmadik és negyedik epizódot, mivel azokat maga Jonathan Frakes fogja rendezni - tudjátok, ő alakította a sorozatban Riker parancsnokot.
