2006-ban Martin Campbell (Aranyszem, Zorro álarca) indította útjára a James Bond franchise azon szakaszát, amelyben egy sokak szerint baltával vágott arcú színész, Daniel Craig vette át őfelsége titkos ügynökének szerepét Pierce Brosnantől, és tette mindezt úgy, hogy új lendületet adott a karakternek a Casino Royale-ban. Két évvel később a Marc Forster (Szörnyek keringője, Felforgatókönyv, Z világháború) által rendezett Quantum csendje már jócskán veszített ebből a dinamikusságból, hogy a 2012-es Skyfall képében már egy minden tekintetben kiforrott - noha továbbra sem hibátlan - filmret álmodhasson meg az Amerikai szépséget és a Kárhozat útját jegyző Sam Mendes. A rendező kivette Bondot az instant akcióhős státuszból és visszahelyezte a régimódi kémvilágba, miközben közelebb hozta őt a hétköznapi emberekhez.
Így érkeztünk el a 007-es legújabb bevetéséhez, amit már nem is igazán akart elkészíteni Mendes, de végül mégis kötélnek állt. Ezáltal várható volt, hogy valamicskével gyengébb lesz a Craig-éra etalonjának számító Skyfallnál, csakis az volt a kérdés, hogy mennyivel. Ami a végeredményt illeti, azt kívánjuk, hogy minden következő rész esetében csak ilyen mértékű minőségromlást kelljen elszenvednünk.
A hosszas bevezető nem a véletlen műve, hanem direkt csordult túl, ugyanis a Spectre forgatókönyvírói (John Logan, Neil Purvis és Robert Wade) ügyesen beleszőtték a korábbi három film szálait James Bond aktuális történetébe, amelyet egyébiránt már a nagyszabású (de Sam Smith éneke miatt sokszor élvezhetetlen) bevezetőben látható képsorok is felvezetnek: egyfajta csúcspont ez, minden eddigi esemény kicsúcsosodása, amelynek hátterében az Illuminatihoz hasonló titkos szervezet, a Spectre áll. Szokták mondani, hogy valakit utolér a múltja, ezt pedig kedvenc spionunk most a saját bőrén is megtapasztalja, mikor a sajátja fojtogatni kezdi őt és a hozzá közelállókat. Ebben az esetben ez a kéz a Dave Bautista (A galaxis őrzőiből Drax) által játszott szekrényméretű, szótlan fogdmegé, valamint Christoph Waltz hátborzongató karakteréé - kilétét fedje a film megtekintéséig jótékony homály -, aki már a puszta megjelenésével is képes elérni azt, hogy megfagyjon ereinkben a vér. Míg Bautista hozza a kötelezőt és feladata kimerül az izomerőben, addig Waltz egyenesen brillírozik, helyenként megidézve egy korábbi szerepét is (Hans Landa - Becstelen brigantyk).
A Skyfall és főhősének komorsága után üdítően hat majd az érdeklődők, a rajongók és a Craig-ellenesek számára egyaránt, hogy a Spectre játékidejében Mendes újfent egy klasszikusabb Bondot varázsol elénk, aki szellemes és pimasz ha kell, kellő mértékben humorizál és kütyüket is használ, viszont Moore-ral ellentétben csak visszafogottan. Számomra Craig az eddigi négy 007-es filmje során most volt a leglazább, most játszott úgy, ahogy egy vérbeli ügynökhöz illik: ehhez pedig csak hozzátesznek az apróbb kikacsintások a széria korábbi részeire, valamint természetesen a háttér is elősegíti a kibontakozást. Ralph Fiennes, azaz M a legutóbbi kaland óta ridegebbé vált, ezáltal kifejezetten jól hatott, hogy visszakapta Forgács Pétert szinkronhangként (ezen a kettős már a Harry Potter filmek alatt is elérte, hogy tele legyen a gatya) és feszült játékával tökéletesen érzékelteti, hogy mi forog kockán. Ahogyan legutóbb is, úgy most is számos alkalommal sikerült a csapat kütyüfelelősének, Q-nak (Ben Whishaw) ellopnia a show-t a többiek elől, egyszerűen zseni a srác, akinek a jelleme zsenge kora és sziporkái ellenére is érettebb Bondénál.
Nincs ez másként a női oldal esetében sem: M új titkárnője, Moneypenny (Naomie Harris) már sokkalta kevesebb játékidőt kapott a főnökénél, viszont korrektül kibontakozott, és nem lennénk meglepve, ha még sok-sok filmben keresztül visszahoznák karakterét. A Bond-lányok megtisztelő szerepkörét ezúttal kettő csábos hölgy töltötte be: míg Monica Bellucci éppen csak beköszön és nagy hatást gyakorol nőcsábász ügynökünkre, addig Léa Seydoux már sokkalta nagyobb szeletet kapott a tortából. Az a lány ő, aki esendő, mégis igazán szerethető és belevaló teremtés, ráadásul szépen kiegészíti a 007-est a vásznon.
A narratíva végig szépen vezeti a nézőt a végkifejlet felé, hatásos stílusosságban, remekül megkomponált akciójelenetekben és jól összerakott üldözésekben egyaránt részesülhetünk, azonban a film utolsó negyedében érezhetünk egy törést, amelyet elsősorban az okozott, hogy Mendesék egészen másképp képzelték el a befejezést, viszont nem maradt elég erőforrás annak beteljesítéséhez, így készítettek egy visszafogottabb lezárást. Ez egyaránt érezteti hatását a karaktereken, a történet addig nagy gonddal felépített ívén és természetesen a nagy egészen is. Az esetlen és alkalmanként erőtlen finálé természetesen nem azt jelenti, hogy nem kapunk elég izgalmat vagy a színészek hirtelen elfelejtették űzni a mesterséget, ugyanakkor sokkalta visszafogottabb lett a kelleténél és a korábban megismert dinamikus csapat átlényegült szemlélődő statisztává.
Kár, hiszen ha sikerült volna az, amit a rendező alapvetően megálmodott, akkor talán az értékelésünk pontszáma is kerekebb lett volna és kijelenthettük volna akár azt is, hogy a Spectre lett a Craig-féle Bond filmek legjobbika, így viszont a Casino Royale-lal kénytelen osztozni a második helyen vagy éppen beérni a harmadikkal, amellyel a kémek évének (Kingsman: A titkos szolgálat, Az U.N.C.L.E. embere, A kém, Mission: Impossible - Titkos nemzet és majd később a Kémek hídja) felhozatalában egyáltalán nincs oka szégyenkezni.
4/5
Ha kíváncsiak vagytok egy másik kritikára is, mindenképpen olvassátok el a CineStar értékelését.
