Ausztria nem éppen rockzenekarairól híres, bár azért a pop világ asztalára letettek ezt+azt (nézzük csak meg azt a Falco nevűt, meg az Opus nevű csapatot, akik a "Levelet kaptam, Lájf!" című világslágerükkel arattak). A Serenity azonban teléjesen más utat követ - ők a szimfónikus power metál ösvényén robognak kardokat lengetve és sárkányokon lovagolva (javítva - sárkányogolva). Mi is voltaképp a szimfónikus power-metál? Egy olyan metál zenei stílus, amely bár megőrzi a kemény riffeket, ennek ellenére rengeteg (lehetőleg minél heroikusabbnak ható) kórussal, sok vonóssal (akár igazi, akár szintis) és meglehetősen sok zongora/szinti futammal operáló metál zene, amely gyorsaságában és lendületében unokatesójára, a speed-metálra hajaz.
A Fallen Sanctary a 2006-ben megjelent Words Untold & Dreams Unlived nevű első lemez utáni második albuma az osztrák csapatnak. Már akkortájt lehetett sejteni, hogy valami készül a szomszédban, hiszen igen igéretes volt az album, azonban ez az új lemez érettebb, összerakottabb és mégis... kevésbé eredeti. Therionos kórusok, Sonata Arcticás énekszólamok (Coldness Kills például), progresszív tesóktól ellesett zongora-feloldások, Rhapsody of Fire-szerű hősködések jellemzik. Ami mind totálisan jó tulajdonság, dícséretes meg minden - meg is szólal a lemez tisztességesen, a produceri munka meglehetősen jó, a keverés elsőrangú, panaszra nem lehetne semmi, de semmi okom. Azonbna mégis van. Az énekes apró akcentusán nem akadok ki, mert a srác így is elég jó, bár túl sokat nem játszik a hangjával, kiénekeli, amit ki kell és kész - néha egy kis hörgés oldja a hősiességet, nem zavaró, nincs belőle túl sok szerencsére. Ennyi olvasnivaló után hallgassunk bele a lemezbe, következzék a Velatum című dal:
Továbbhajtva az albumot Edguy utóízt érzek, amivel ismét nem lenne baj, ha ... és itt jön a lemez nagy gondja számomra. Hol vannak a szárnyaló szólók? Hol vannak a gitárorgazmizálások? Hol vannak a billentyűelélvezések? A Fallen Sanctuary 11 korrekt dalból áll, korrektül feljátsszva, felénekelve, korrektül elkészítve, megszólaltatva, de valahogy egy kis lélek, egy kis egyéniség nem ártott volna beléjük - egy váratlan szóló itt, egy lecsapó szintifutam ott, hirtelen kiállás amott. Talán az a bajom, hogy akikre a Serenity hasonlítani akar, azok akkora ikonok, hogy a közelükbe sem könnyű jönni? Pedig ebben a csapatban meglenne a potenciál, azonban kicsit magára kéne hagyni a gitárost a stúdióban, mondjuk szombat éjjel, hogy "tekerj valami faxát, majd betesszük" - és be is tenni valamelyik nótába egy jó kis Yngwies zúzást. Dallamos metál hívőknek ettől függetlenül igencsak ajánlott az album, mert igencsak kellemes dallamokat hoztak össze "sógorék". Már csak az egyéniség és a plusz hiányzik... majd a harmadik lemezen, reméljük.
4/5
"Amikor a derű felpörög, és szentélyek hullanak az égből..."
