Kis időn belül már a második különc rocksztár életét bemutató film csábított moziba, Freddie Mercury után pedig egy élő legenda, Sir Elton Hercules John életútjának néhány fontos állomása került megfilmesítésre Rocketman címen, ami csütörtöktől már a hazai mozikban is elérhető.
Útban a vetítés felé - hogy kicsit hangolódjak - beröffentettem az Elton John összest, hisz az már az előzetesekből is kiderült, hogy a Rocketman egy igazi zenei kavalkádot ígér, ahol felcsendülnek majd a nem csekély életműből a legismertebb slágerek. Azonban még a mozi bejáratáig sem értem, a film máris megvett magának. Ugyanis a Spotify listáján a Rocketman alapjául szolgáló dalok is bekerültek a lejátszási sorba és már csak a Tiny Dancer ismétlődő felcsendülésekor a telefonomra pillantva vettem észre, hogy már nem Elton, hanem Taron Egerton énekét hallgatom. Persze nehéz is lett volna, hogy a Rocketman főszereplője dalolás nélkül megússza, hisz a film egy klasszikus musical - annak minden előnyével és hátrányával -, melynek történetbe az olyan ismert zeneszámokat, mint a Tiny Dancer, I'm Still Standing, Sorry Seems To Be The Hardest Word vagy a Don't Go Breaking My Heart remek narratív elemként szőtték a forgatókönyvírók.
A sztoriról nagy vonalakban csupán annyit árulnék el, hogy a film során megtudhatjuk, hogy milyen utat kellett bejárnia Reginald Dwightnak, hogy végül Elton Johnként ismerhesse meg a nagyvilág (a művésznév eredetére is magyarázatot kapunk), a jelenetek során pedig a könnyed humor mellett, bizony a kőkemény dráma is színre lép. Aki kicsit jobban ismeri a zenész életútját valószínűleg nem fog meglepődni a látottakon, azonban a tálalás szerencsére elsőosztályú lett, Dexter Fletcher rendező az Eddie, a sas után ismételten bebizonyította, hogy Taron Egertonnal verhetetlen csapatot alkotnak.
Megítélni sajnos nem tudom, hogy mennyi volt tökéletesen igaz a film állításai közül, de annyi biztos, hogy a történet - még így Elton csillogó és flitteres szemüvegén keresztül is - sokkal őszintébbnek tűnt, mint a Bohém Rapszódia. Már csak azért is, mert a producerként közreműködő Elton nem próbált meg mindenáron családbarát tartalmat kényszeríteni a produkciós stábra (Amerikában meg is kapta az R besorolást), és szépíteni sem próbálta a történteket, hanem őszintén felvállalta még a legsötétebb éveit is. A kétórás alkotásban ugyanis találkozhatunk a szexualitásával hadakozó, a szeretethiányos, a drogfüggő, az alkoholista és a dühkezelési problémákkal küszködő Eltonnal is. Annak ellenére, hogy a film meg sem próbál egy liberális tanmesévé válni, mégis rengeteg mély üzenetet közvetít, csúcspontját pedig egyértelműen a film végén, Elton egyik legismertebb dalának újraalkotott videoklipjével éri el, mely egyben tökéletes összegzése is a látottaknak (címet nem írok, mert az már spoileres lenne). A stáblista alatt egyébként korabeli felvételekkel vetik össze a film egyes jeleneteit, így pedig még inkább meggyőződhetünk róla, hogy mennyire hiteles lett Taron Egerton átalakulása.
Ugyan nem volt benne Séf bácsi, és a Trappista lányt se hallhattuk felcsendülni, akik nem ódzkodnak beülni egy musicalre, garantáltan élvezni fogják ezt a filmet, mely valószínűleg elismerések egész tömkelegét zsebelheti be - egyáltalán nem alaptalanul - a soron következő díjátadókon.
