Sajtóvetítésekre járni alapvetően jó dolog, de időnként előfordulhat, hogy valami közbejön. Példának okáért késik a plusz egy fő. Na nem annyit, hogy lemaradjunk a filmről, de épp eleget ahhoz, hogy már csak az első sorokban jusson számunkra hely, ami egy IMAX teremben - és úgy általában is - csak különleges ízléssel rendelkező mozilátogatóknak okoz örömet. Mielőtt azonban elmesélném, milyen eredménnyel végződött José Padilhának a széria feltámasztására tett kísérlete, néhány mondat erejéig felidézném, mit kell tudni az eredeti alkotásról, és mit szerettünk benne.
A régi szép időkben
Az első robotzsaru még 1987-ben olvasta fel Detroit bűnözőinek jogait a filmvásznon, ám ahogy sokan mások, én is csak pár évvel később, VHS-kazettán találkoztam Paul Verhoeven filmjével először. Szerelem volt első látásra, és gondolatban ugyanarra a polcra helyeztem, ahol az Alien, a Predator és a Terminator filmek jobban sikerült részeit őrzöm mai napig emlékeim között. Holland rendezőjének neve hallatán akkoriban még senki sem kapta fel a fejét Hollywoodban, a Robotzsaru csupán a második rendezése volt az álomgyárban, amit később olyan kultikus alkotások követtek, mint az Emlékmás, vagy az Elemi ösztön. A címszerepre kiválasztott Peter Wellerre sem igazán aggathatta volna rá az ember a nézőmágnes címkét, hiszen a színész karrierje számára épp ez az alakítás jelentette az áttörést. Wellert a film legnagyobb részében leeresztett rostéllyal látjuk, arcjátéka ilyenkor kizárólag a szájára korlátozódott.
Habár A-listás sztárok helyett olyan karakterszínészek kaptak lehetőséget a filmben, mint Kurtwood Smith, vagy Miguel Ferrer, utóbb mégis ez bizonyult helyes döntésnek, hiszen élvezettel lubickoltak szerepükben. Különösen Smith, aki karakteres rosszfiú volt, híján skrupulusoknak, és ami a legfontosabb valós esélye volt a páncélba bújtatott igazságosztóval szemben. Legalábbis kettejük játszmája nem tűnt első látásra lefutott meccsnek.
A Robotzsaru történetét a közeljövő Detroitjában helyezték el Edward Neumeier és Michael Miner forgatókönyvírók, mégpedig egy olyan disztópikus víziót tárva elénk, amelyben az amerikai autógyártás fellegvára az összeomlás szélére sodródik a csillagokat ostromló bűnözési rátával, kirívóan magas munkanélküliséggel. Talán maguk sem gondolták volna, hogy jóslatuk utóbb beigazolódik, legalábbis a város nehézségei tekintetében, hiszen egyelőre nem tartunk ott, hogy robotok járőrözzenek az utcákon. Sem katonai lépegetők, sem pedig olyan, szolgálat, közben életveszélyesen megsebesült rendőrökből lett kiborgok, mint Alex Murphy, aki a visszafogott - 13 millió dolláros - költségvetés ellenére is látványos körítés közepette lőtte szét erőszakolók férfiasságát, intézett el túszejtőt, fegyveres rablót és a lépcsőzésre képtelen katonai robotot.
Verhoeven műve amellett, hogy sci-fiként és akciófilmként is értékelhető, komoly társadalomkritika is egyben, amely ítéletet mond az embertől elidegenedő profitorientált kapitalizmus felett, amit az OCP vállalat képvisel. Azt pedig már csak a lazachab a rochfortos fagylalton, hogy a filmbéli híradót zseniális reklámok szakítják meg. Alaposan feladta tehát a leckét annak a José Padilhának, aki szintén újoncnak számít Hollywoodban, de a riói különleges rendőralakulatról (ahhoz hasonlatos, amilyennel a Max Payne 3-ban gyűlt meg a bajunk) forgatott filmjei már összehoztak neki néhány jelölést és egy Arany Medvét Berlinben.
A gárda
Emberünk mintegy 130 millió dollárt tapsolhatott el, ezért a kevéssé ismert címszereplő (Joel Kinnaman) mellé olyan világhírű színészeket szerződtettek, mint az OmniCorp, az OCP leányvállalatának gátlástalan vezetőjét (Raymond Sellars) rutinból hozó Michael Keaton, a tévés agymosóként (Pat Novak) remekelő Samuel L. Jackson, és az Alex Murphy robotzsaruvá alakítását Dr. Dennett Nortonként felügyelő Gary Oldman. Elvégre valakinek be kell vonzania a nézőket a moziba, és tartok tőle, hogy az évek során erősen megkopott nimbuszú (kellett ehhez egy közepes és egy gyenge folytatás, majd egy tévé- és egy minisorozat is) bádogember ehhez már kevés lenne, még a Watchmen Rorschachjával (Jackie Earle Haley) és a Dexter dögös bébicsőszével (Aimee Garcia) és a Gengszterkorzó Chalky White-jával (Michael K. Williams) együtt is.
A helyszín ezúttal is Detroit, a történések pedig nagy vonalakban megegyeznek az eredetiben látottakkal, azaz itt is súlyosan megsérül szolgálat közben egy rendőrtiszt, aki az OmniCorp által javasolt megoldás nélkül félvak, süket, tolókocsiba kényszerült végtaghiányos roncs lenne csupán. A cég számára létfontosságú a projekt sikeressége, mert Murphyben látja a vezetés az ideális eszközt arra, hogy meggyőzzék az amerikai közvéleményt a robotok hazai bevetését tiltó törvény helytelenségéről. Miután a teheráni demonstráció pár öngyilkos merénylőnek köszönhetően nem úgy sikerült, mint ahogy azt Sellars tervezte, olyan robotot akar adni a népnek, amelyiknek lelke van, amelyik érez valamit azt követően, hogy cafatokra lőtt egy gyermeket.
Csókolom, hol a dráma?
Pokolian sajnálom, hogy Padilha ígérete a komolyabb hangvételről csak Murphy átalakulásának drámaiságában érhető tetten. Szembesülni azzal, hogy az ember nem több már néhány szervnél sokkoló élmény - a néző számára is. Hogy lehet így valaki férj, apa, ember? Miért akarna egyáltalán életben maradni? A családi drámát, Murphy küzdelmét a személyiségét kiölni hivatott programmal, vagy épp a doki etikai és erkölcsi megingásait szó szerint vérszegény akciójelenetek szakítják meg. Utóbbi nem azt jelenti, hogy béna a CGI, vagy unottan ennénk közben a pattogatott kukoricát, hanem a PG13-as irányelvek követését, azaz nagyon kevés a vér a vásznon a parázs tűzharcok ellenére is. Engem ez még a feketére fújt páncélnál is jobban zavart, hiszen a festésen még csak-csak túlteszi magát az ember, viszont a Boddicker bandája helyett bekerült teljesen érdektelen és jellegtelen "bűnöző zseniket" - mindenütt térfigyelő kamerák figyelnek, de ők nyilvános helyen cserélnek eszmét korrupt rendőrbarátaikkal - már nem tudom megbocsátani.
Nem állítom, hogy Joshua Zetumer, a soha meg nem valósult Peter Berg-féle Dune remake forgatókönyvírója hentesbárddal dolgozott volna a szkripten, de nem is sebészszikével, különben sosem lett volna Anne Lewis rendőrtisztből Jack Lewis. A bőrszínéről nem is szólva, ami persze utóbb lehetőséget adott egy kis viccelődésre. Akad néhány jelenet, amikor a vetítőteremben tartózkodók legtöbbje hangosan felnevetett - ilyen volt a marketinges prezentációja a robotzsaru új külsejéről, vagy épp a jó zsaru/rossz zsaru átirata, de érzésem szerint egy kicsivel több cinizmus és gúny nem ártott volna. Még szerencse, hogy Samuel L. Jackson tévés műsora kiegyensúlyozottságban bármelyik kormányzat köztévéjét alulmúlja. Film végi kitörése pedig egyenesen zseniális, nyíltan őszinte üzenet az őt bámuló millióknak.
De nem is olyan rossz...
Vegyes érzésekkel távoztam a vetítésről, mert egyrészt jobbnak bizonyult az új Robotzsaru, mint vártam (az előzetesek hatására úgy ültem be, hogy végignézhetem egy franchise legyilkolását), másfelől nem ér fel elődjéhez. Oly sok reboothoz hasonlóan sikerült két szék közül a pad alá esnie. A purista rajongók gyűlölni fogják a változtatásokat, a szériával most ismerkedők pedig nem értik majd a kikacsintásokat. Szerencsére ebben a filmben is tetten érhető a társadalomkritika. Mégis hogy veszi ki magát, hogy az amerikai nemzet nem kér az Egyesült Államok hadserege által exportált békéből? Más kérdés persze, hogy hiába hangoztatja Novak az OmniCorp harcos támogatójaként a robotok hazai bevetésének szükségességét, ha azt látszólag semmi nem indokolja. A 2028-as Detroit nemhogy az eredeti filmben látottnál is tisztább, rendezettebb és biztonságosabb arcát mutatja, de még a valós állapotoknál is kedvezőbb a helyzet a városban.
Padilha Robotzsaruja nem rossz film, de nem is különösebben jó, mert amit megnyert a réven (több érzelem és dráma), azt kamatostól elvesztette a vámon (kilúgozott akció, az indokoltnál hosszabb játékidő stb.). Ha ez lenne az első Robotzsaru-film az életedben, akkor egy látványos sci-fit kapsz korrekt színészi játékkal, nem kevés CGI-vel, de csekély mennyiségű hemoglobinnal, ha viszont imádtad az eredetit, akkor vigasztaljon a tudat, hogy a néhai Basil Poledouris komponálta zenei témát nem felejtették ki a remake-ből, és "VIGYÁZAT, SPOILER!" Murphy szerelése nem marad örökre fekete (persze ezt már a fenti képeken is láthattátok, tehát nem kell szorongani emiatt).
3/5
