Tudom, szégyellnem kéne magam. Hogyan tudtam így leélni az elmúlt 7 évet? Hogyan nevezhetem egyáltalán videojátékos újságírónak úgy, hogy nem is olvastam Ernest Cline művét. Egyáltalán hogy merészelek véleményt mondani bármiről, ami a geek kultúrával kapcsolatos, ha ezzel nem vagyok tisztában.
Bevallom őszintén, kicsit féltem is, hogy milyen élményre számíthatok attól a filmtől, aminek a cselekményéről az ég világon semmit sem tudok, és aminek még a trailerét is csak fél szemmel, kutyafuttában láttam valamikor. A filmtől, amiről minden oldalról csak azt hallottam, hogy "úgyis el fogják szúrni", "tuti nem lesz olyan jó, mint a könyv", vagy hogy "mégis mit keres benne Tracer, hát megerőszakolják az egész alapművet!".
Aztán beültem a terembe, feltettem a 3D szemüveget, és 140 perccel később úgy álltam fel a süppedős bőrfotelből, hogy ide nekem egy VR headsetet!
Nem ez a világ legcsavarosabb története, de talán éppen ezért nem is volt szükség arra, hogy 35 percnyi vontatott magyarázkodással induljon a film, ami aprólékosan bemutatja az alaphelyzetet, a karaktereket, és intravénásan tolja belénk a tudást, amire szükségünk van ahhoz, hogy eligazodjunk a világban. Mire eljutsz odáig, hogy már nem kell azon aggódni, hogy a púpozott popcorn kipotyog a dobozból (tudom, sokan már a reklámok alatt eljutnak ide, de én rendszerint csak a film hetedik perce körül), már dübörög az akció és annyi popkulturális utalás pörgött le a szemed előtt, mint másfél óra alatt a 9gagen.
Biztos vagyok benne, hogy az apró utalások felét sem vettem észre, hiszen a legtöbb csak a másodperc tört részére bukkant fel, és annyira szerves részét képezi a felépített világnak, hogy egyáltalán nem volt kiugró. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy még a rendező, Steven Spielberg sem ismerte az összeset, és míg a nagyobb, fontos szereppel bírókat ő helyezte el sebészi pontossággal, addig az olyan apróságokért, mint hogy az autóversenyen egy pillanatra feltűnik a Szupercsapat furgonja, már a VFX-ért felelős szakembereket illeti dícséret. Ugyanakkor a filmen dolgozó legendák is elhelyezték a maguk kis easter eggjeit. Nyilván nem véletlenül kap fel egy kocsit egy T.rex, és a DeLorean aláfestő zenéje sem véletlenül hasonlít kísértetiesen azokra a dallamokra, amiket 30 éve hallottunk először, hiszen ugyanaz az Alan Silvestri a zeneszerző.
A látvány egyébként az elejétől a végéig pazar. Valahogy így nézne ki, ha a Blizzard a cinematic intrókból egész estés mozifilmeket csinálna - és most nyilván nem az élőszereplős részekre, hanem az Oasisen játszódó jelenetekre gondolok. Ha valahol esetleg nem tűéles a számítógépes grafika, az sem tűnik fel senkinek, hiszen alapvetően egy játékban vagyunk, ahol rajzolt, meseszerű figurák is vannak (sőt), nem kell mindennek hiperrealisztikusnak lennie. Hasonlóan zseniális a zeneválasztás az elejétől a végéig: a futurisztikus képi világ alá kevert Twisted Sister és Van Halen elsőre talán furcsának tűnhet, de nagyon is rendben van. Általában én sem rajongok a 3D-ért, de ezt a filmet már csak a monumentalitása miatt is IMAX-ben érdemes nézni.
A Ready Player One az elejétől a végéig pörgős, egy percig sem unatkoztam a teremben. A karakterek kifejezetten érdekesek és szórakoztatóak, a fontosabbak megkapták a szükséges teret, hogy kibontakozhassanak. Spielberg alkotása nem veszi magát halálosan komolyan, ugyanakkor nem is csap át a Marvel-féle vígjátékos irányba. Okos poénokkal operál, így mindig van minek örülni. Megállja a helyét a blockbusterek közt, mint film kifejezetten szórakoztató, és a geek kultúra oltárán is áldoz egy hatalmasat.
És hogy a könyvhöz képest milyen? Azt majd mondjátok el ti! Vagy elmondom én egy hét múlva, mert a film meghozta a kedvem az alapműhöz, úgyhogy a második vetítésre már úgy akarok beülni, hogy olvastam.
