A rend és a következetesség szeretete, illetve az ezekhez való ragaszkodás számtalan formát ölthet és szinten manifesztálódhat, ezt tudjuk. Van egy barátom, aki elképesztő rumliban élt és súlyos hoarder volt, de a gamer asztalán tökéletes rendet tartott. Egy gimis osztálytársam iszonyatos patáliát rendezett, ha valaki hozzá mert érni a párhuzamos mintákba rendezett tollaihoz, amelyeket minden reggel kipakolt a tolltartójából.
Egy volt barátnőm pedig csak úgy volt képes megenni az M&M's-t, ha előtte kiöntötte mindet a konyhapultra és színek szerint szortírozta őket. (Ez a kapcsolat elején cuki volt, aztán, hogy is mondjam, adódtak belőle finom súrlódások, mivel természetesen imádta az M&M's-t.)
Én sem vagyok szent, sőt. Kevés dolog dühít fel igazán, de azok legalább értelmetlenek. Megőrülök a halk pukkanástól, amikor bekapcsol az erősítő, fizikailag képtelen vagyok elviselni a szandál és a zokni együttes látványát...
...de a legborzasztóbb az, amikor nem stimmelnek a filmplakátokon és promóciós anyagokon a szereplők és a neveik.
Megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan kétségbeesés fog el ilyenkor, és képes vagyok komoly egzisztenciális krízisbe hajszolni magam: a világnak és az életnek semmi értelme, az emberiség pedig megérett a pusztulásra, ha már ennyire sem vagyunk képesek odafigyelni. Kicsit olyan leszek, mint Ryan Gosling a híres Papyrus-tematikájú Saturday Night Live-szkeccsben.
Az ilyenekre gondolok:
Meg az ilyenekre:
A helyet azért is súlyos, mert a legtöbb filmplakát megmutatja a főbb szereplőket és fel is sorolja a színészek nevét, kiterjedt és kardinális dilemmáról van szó tehát. Ha csak egy-két szereplő lenne rajtuk (vagy egy sem), nem lenne semmi baj.
Szerencsére kiderült, hogy nem vagyok egyedül a szerkesztőségben, a tátongó szakadék a vizuál és a szöveg között másokat is az őrületbe kerget, a választ a kínzó kérdésre (miért?!) azonban senki sem tudta. Ideje volt tehát utánajárni.
A következőket ránézésre megállapíthatjuk:
- ABC-sorrendről szó sincs;
- Arról sem, hogy a leghíresebbel kezdik és a kevésbé ismertek felé haladnak (egyébként is, mi alapján lehet ezt eldönteni?);
- És arról sem, hogy félreértelmezett lovagiasságból nemek szerint haladnának.
Hiszen ezekre rögtön találunk számtalan ellenpéldát. Mi áll tehát a furcsa jelenség hátterében?
A válasz egyszerre egyszerű és nehezen követhető: a sztárok egója. Mióta filmipar van, azóta filmplakátok is léteznek, és a kezdeti káosz után kialakult a gyakorlat, mely szerint a stúdiók szigorúan megszabják, hogyan nézhetnek ki a filmeket népszerűsítő poszterek és egyéb hirdetések. Vadhajtásokra természetesen mindig van példa - a rendszerváltásig a keleti blokk országai híresek voltak saját készítésű és az alapanyagot kreatívan értelmező plakátjairól, manapság pedig a nagyon vicces afrikai filmposzter-interpretációk terjednek a neten -, de mára elmondhatjuk, hogy az egy-egy filmhez kapcsolódó promóciós anyagok mindenhol ugyanúgy néznek ki.
Ettől függetlenül a sztárokat képviselő ügynökségek filmről filmre elképesztő lendülettel lobbiznak azért, hogy ügyfelüket elsőként, vagy minél inkább a felsorolás elején szerepeltessék a plakáton. A sok A-listás színészt felvonultató mozik (például a teljes Marvel-moziverzum) esetében ez komoly dilemma lehet, hiszen sokan már a szerződésükben kikötik, hogy elsőként (legfeljebb másodikként vagy harmadikként) kell szerepelniük, ez pedig egész kis állóháborúhoz vezethet a premier előtt.
A fenti jumanjis példánál maradva: nem azért tüntetik fel elsőként Dwayne Johnsont, mert ő a főszereplő, hiszen a film lényege, hogy mindegyikük ugyanolyan fontos és ugyanannyi képernyőidőt is kap, az pedig objektíven megállapíthatatlan, hogy híresebb-e a többieknél.
Egyszerűen arról van szó, hogy Dwayne Johnson (illetve ügynökei) a legkeményebbek, ha filmplakátügyi tárgyalásokra kerül a sor.
Egy népszerű elmélet szerint egyszerűen arról van szó, hogy a legnagyobb gázsit kapó színész kerül előre és e szempont szerint követik őt a többiek is, ám ezt senki nem erősítette meg. Nem is tudnák, hiszen nem mindig nyilvános, hogy ki mennyit kap egy-egy szerepért. Megesik az is, hogy egy nagy nevű színész potom pénzért vállal egy szerepet, annyira tetszik neki, vagy mert szívügye a film és a rendező sorsa, mégis vezető helyen szerepel a promóciós anyagokon.
Csak hogy tovább bonyolítsuk: ha valaki a fentiek alapján azt hinné, hogy egyértelmű, hogy a filmek főszereplőjét kell feltüntetni elsőként, annak üzenjük, hogy nemes gondolat, de még csak ez sem ilyen egyszerű. Emlékeztetnénk mindenkit a Tim Burton-féle Batman plakátjára. Azt ugye soha senki nem vonta kétségbe, hogy a főszereplő Michael Keaton, aki ráadásul akkoriban sztársága csúcsán járt, azaz pont olyan ismert volt, mint Jack Nicholson. Ehhez képest:
Még súlyosabb volt a helyzet az 1978-as Superman esetében.
Itt ugyanis a Lex Luthort alakító Gene Hackman és az éppen csak hogy felbukkanó Marlon Brando is Christoper Reeve, azaz Superman (!) előtt szerepelt.
Itt is arról volt szó, hogy a két hatalmas veterán nem tűrte, hogy másként legyen, a fiatal, feltörekvő Reeve-nek pedig nem volt más választása, mint asszisztálni az egók háborújához.
Van aztán az, hogy egyszerűen nem jutnak dűlőre. Az 1974-es Pokoli torony két főszereplője, Steve McQueen és Paul Newman egyaránt első helyre szeretett volna kerülni, és mindketten hatalmas sztárok voltak (ráadásul eldönthetetlen volt az is, hogy kettejük közül ki a film igazi főhőse), a stúdió pedig végül kompromisszumot kötött. McQueen kapta az első helyet, Newman neve azonban egy kicsit feljebb került, ezért nézhetjük a plakátot úgy is, hogy őt emelték ki; ezzel mindenki boldog volt.
Ennek kapcsán persze felmerül a kérdés: ha ezen múlik a sorrend, és ebből a színészek nem engednek, miért nem magukat a plakátokat igazítják hozzájuk? Jogos felvetésnek tűnhet, ám Hollywoodról beszélünk, ahol nem eszik olyan forrón a kását. Az évente több százmilliárd dollárt megmozgató filmipar ugyanis retteg a változásoktól és gyűlöli is őket. A filmplakátoknak márpedig az elmúlt évtizedekben kialakult egy jól bevált formanyelve, amely hatásosan és egyszerűen kommunikálja a színészek szerepét a jó-gonosz skálán és képernyőidő tekintetében is. A szabályok - nagyon ritka kivétellel - a következők:
- A hős középen, enyhén jobbra található, természetesen ő foglalja el a legnagyobb részt;
- A szerelme tőle balra látható, szemmagasságban, hogy könnyebben azonosuljunk vele;
- A főgonosz balra, a hős válla felett bukkan fel, fenyegetően tornyosulva fölé;
- A bajtársa, szövetségese, haverja pedig hasonló pozícióban, csak jobb oldalon.
A sorrend a következő: a színészek szerződést kötnek a filmet gyártó stúdióval, ez tartalmazza a helyüket is a plakáton, a mozit leforgatják, a plakáttervezők pedig az elkészült stillfotók alapján munkához látnak a szigorú kritériumok alapján. Tehát ekkor már rég tudják, hova kerülnek a nevek, mégsem igazíthatják ehhez magát a posztert.
További klisé még, hogy a plakátok tervezői előszeretettel használnak úgynevezett komplementer, azaz a színkör ellentétes pontján találhat, kontrasztban álló, egymást mégis kiegészítő színeket, ebből a leginkább elcsépelt a kék-narancssárga, de ez most mindegy is. A lényeg, hogy ezekből a szabályokból Hollywood nem enged, és ha a fenti plakátkompozíció és a színészek nevének sorrendje nem stimmel, hát ez van.
Van egy rossz hírünk: bármilyen idegesítő is ez az egész, a jelek szerint belátható időn belül (értsd: amíg a kapitalizmus az uralkodó világrend) ez nem változik majd. Úgyhogy ideje, hogy napirendre térjünk afelett, hogy az értelmetlen sorrend a plakátokon az életünk része marad.
