Jordan Peele 2017-es bemutatkozása rendezőként készületlenül érte a szakmát, a kritikusokat és a nézőket egyaránt. A korábban komikusi vénájáról ismert színész, forgatókönyvíró, egészen új oldaláról bemutatkozva olyan, a műfaj kereteit feszegető, váratlan fordulatokkal teli horrorral lepett meg bennünket, amelyik nem volt rest rámutatni az Amerikai Egyesült Államokban olykor még mindig tabuként - de minimum forró krumpliként - kezelt faji ellentétekre. A 4,5 millióból forgott, és Daniel Kaluuya (Fekete Párduc, Nyughatatlan özvegyek) karrierjén nagyot lendítő Tűnj el! 255 millió dollárig és négy Oscar-jelölésig jutott (legjobb film, legjobb rendező, legjobb férfi főszereplő, legjobb eredeti forgatókönyv), bár a stábból végül csak Peele vihetett haza szobrocskát a szkript miatt. Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy a Universal Studios gyorsan leszerződött vele egy újabb produkcióra, a világ filmrajongó fele pedig izgatottan várta, hogy sikerül-e megismételnie a bravúrt.
Szeretném előrebocsátani, hogy a mémesedett Tűnj el!-hez hasonlóan a Mi is akkor működhet igazán, ha megtekintése előtt képesek voltunk elkerülni a spoileres trailereket. Én sajnos rájuk kattintottam, emiatt nem is érezhettem át teljes mértékben a kikapcsolódni vágyó Wilson család döbbenetét, amikor azzal szembesülnek, hogy a víkendház kocsibehajtóján dekkoló négy idegen tulajdonképpen a tükörképük is lehetne. Igaz, kicsit torzak, artikulálatlanul üvöltöznek, eszelősen vigyorognak, és csak egyikük képes beszélni (az ő hangja is olyan reszelős, mintha még sosem kellett volna megszólalnia), de a hasonlóság mégis hátborzongató, ami kellemetlen érzéssel tölti el a nézőt. Ezen a ponton akár az átlagosnál picit misztikusabb home invasion filmről is beszélhetnénk, ám azok tippelnek helyesen, akik arra gyanakszanak, hogy Peele a bolondját járatja velünk.
A Mi története egészen 1986-ig kanyarodik vissza, amikor a kis Adelaide elcsatangol szüleitől a vurstliban. Betéved egy tükörterembe, és az a negyed óra örökre megváltoztatja az életét. Nem sokkal később már a harmincas éveit taposó családanyaként (az Oscar-díjas Lupita Nyong'o a Tizenkét év rabszolgaságból) látjuk viszont, amint gyermeklelkű férje, Gabe (Winston Duke a Fekete Párducból), mobilfüggő tinédzser lányuk, Zora és az őt rendszeresen bosszantó fiuk, Jason társaságában nyaralni indulnak. Minden csodálatosnak tűnik, még a látszólag az amerikai ideált megtestesítő, valójában fájdalmasan sztereotip Tyler família felbukkanása sem rondít bele túlzottan a képbe, ám ahogy szaporodnak az apró, baljóslatú előjelek, úgy borul sötét felleg Adelaidre. A nő láthatóan valami rossztól tart, aminek köze lehet gyerekkori traumájához. Aztán az ablakon kikukkantó Jason szájából elhangzik az éjszaka kulcsmondata: "Egy család áll a behajtón." A hasonmások bejutnak, hamar felülkerekednek Wilsonékon, de nem végeznek velük azonnal, így kezdetét veheti egy izgalmas, ám se félelmetesnek, se rémisztőnek nem mondható macska-egér játszma.
Nem vitás, hogy aki hektoliterszámra kiontott művért és kreatívan erőszakos halálnemeket vár egy horrortól, annak garantáltan csalódást okozna a Mi. Ugyanis Peele inkább elgondolkodtatni akarja a nézőt, emiatt rétegezett mondanivalóval, hol egyértelmű, hol pedig finoman sugallt, de leggyakrabban a befogadó fél egyéni szűrőjén keresztül többféleképpen interpretálható szimbólumokkal élve fogalmazza meg társadalomkritikáját. Hogy közben szó szerint húsba vág pár olló, az szinte mellékes, sőt olykor még némi fekete humor is oldja a feszültséget.
A bajok, meglátásom szerint akkor kezdődnek, amikor Peele igyekszik magyarázatot adni a történtekre, demisztifikálja azokat, és így ő maga leplezi le saját következetlenségeit és logikátlanságait. Mindezt egy ezerszer látott végső fordulatért, és azért a tényleg nem elhanyagolható jelentőséggel bíró felismerésért, hogy miközben számtalanszor hisszük magunkat a körülmények áldozatainak, felsőbb hatalomnak kiszolgáltatott báboknak, valójában saját magunkat gátoljuk.
Meggyőződésem, hogy a kritikusok szinte egyöntetű dicsérete ellenére a Mi megosztóbb lesz nézői körében, mint a Tűnj el!, noha kétségtelenül akadnak erényei, amelyek szinte nem is hagynak helyet vitának. Nyong'o lehengerlő a kettős szerepben, és ezt még a kiábrándító szinkron sem tudja tönkretenni. Hasonlóan dicséretes a feszültségteremtésben élen járó soundtrack. Ugyanakkor a helyenként logikátlan története miatt még azok lelkesedését is letörheti, akik egyébként többre vágynak egy horrortól.
