Noha Stephen King neve elválaszthatatlanul összeforrt a horror műfajával, a 77 éves író legemlékezetesebb művei - legalábbis szerintem - nem azok, amelyek a félelmeinkre játszanak. King többször is bizonyította, hogy nincs szüksége rémséges bohócokra, sem vámpírokra vagy földönkívüliekre ahhoz, hogy a bőrünk alá tudjon férkőzni, hogy képes legyen hatni az érzelmeinkre.
A Chuck élete a sci-fi és a dráma keveréke, és ahogy a film alapjául szolgáló novella, úgy a Mike Flanagan rendezésében megelevenedő adaptáció sem parázs tűzharccal vagy látványos robbanásokkal próbál lenyűgözni, hanem hangulattal és a képkockáiból áradó érzelmekkel - no meg egy rövid ízelítővel Tom Hiddleston hétperces táncjelenetéből.
A történet középpontjában a felnőttként Hiddleston által megformált Chuck élete áll, amit különböző szakaszokban követhetünk végig, egy olyan kerettörténetben, amely kísértetiesen hasonlít a világ végére. A rendező korábbi munkáiban (mint az Álom doktor vagy a Bilincsben) is megmutatta, mennyire vonzódik a karakterközpontú, melankolikus történetmeséléshez, és ezúttal a horrort teljesen száműzve is megtalálja a feszültség forrását az emberi élet mulandóságában. Hiddleston mellett olyan nevek tűnnek fel a filmben, mint Chiwetel Ejiofor, Karen Gillan, Jacob Tremblay és Mark Hamill.
A Chuck élete világpremierje még tavaly, a Torontói Filmfesztiválon volt, de a szélesebb közönséghez csak nyáron jut majd el, az amerikai mozikban június 13-ától kezdik játszani. Flanagan egyébként ezután sem pihen, már készülőben vannak az Amazonra szánt Stephen King-adaptációi is, többek között A setét torony és a Carrie újabb feldolgozása.
