Ha egy kis déjà vu-t éreztek, mikor elkezditek nézni a Mátrix: Feltámadásokat, nem hibáztatlak titeket. Majdnem pontosan hat esztendővel ezelőtt már jártunk itt, amikor egy hosszú évek óta szünetelő, a történetét elméletileg korábban lezáró franchise visszatért, és néhány jelenet után úgy éreztük, az újnak beállított élmény gyanúsan hasonlít a történet kezdetére. Igen, a Star Warsra gondolok.
De megnyugtatnék mindenkit: Az ébredő Erővel ellentétben Neo, Trinity, és a többiek visszatérésre tényleg új élményt hoz, nem csupán egy régit szeretne frissként eladni.
Az új mozi alaphelyzetéről annyit kell tudnotok, ha mondjuk az előzeteseket nem láttátok, hogy a kiválasztott, Neo, és Trinity sok évvel a Forradalmak fináléja után ismét a Mátrixban él, és első ránézésre úgy tűnik, hogy nincsenek teljesen tudatában sem múltjuknak, sem a képességeiknek. Az emberi lázadók új generációja Bugs vezetésével és az új, fiatal Morpheusszal az oldalukon pedig megpróbálják ismét felébreszteni a zioni ellenállók két legendáját, hogy megint szembeszálljanak a szimuláció üzemeltetőivel.
A trailerek abból a szempontból kiválóan vezették fel a Mátrix: Feltámadások eseményeit, hogy a történet kibomlásának egyik legizgalmasabb része az lesz, ahogy a szereplőkkel együtt rájövünk, hogyan is alakultak át a szerepek a ciklikusan változó és ismétlődő univerzumban. A történetet ezúttal sokkal ügyesebben terelgette Lana Wachowski és forgatókönyvíró partnerei, mint az Újratöltve és a Forradalmak során tették. Szerencsére ezúttal nem volt semmilyen extrán ambiciózus koncepciójuk, mint a két film egyidejű forgatása, vagy egy túlbonyolított mitológia minden létező szálának elvarrása.
Ebből a szempontból a Neo történetét feldolgozó negyedik film sokkal inkább hasonlít az elsőhöz: a hagyományos, a hős útját bemutató történeti szerkezetet követi a sztori, így egy izgalmas, meglepetésekkel és megfelelő érzelmi töltettel (amibe a pátosz, a románc és az izgalom mellé egy kis humor és önirónia is jutott) rendelkező folytatás lett a Mátrix: Feltámadások. A pillanatokat, amikor meghatódunk Neo és Trinity találkozásaikor, vagy izgulunk a csapatért egy kung-fu leszámolás közben, az eredeti trilógiához hasonlóan szinte észrevétlen háttérszereplőként segíti az ismét jól sikerült zenei aláfestés, ami alól a trailerhez is kölcsönzött Jefferson Airplane dal jelenti a kivételt, ami egy hatásos montázs főszereplőjévé lép elő.
Hasonló a helyzet a színészi alakítások tekintetében is, kevés olyan pillanat van, amire azt mondanám, hogy kiemelkedő, de a szerepét mindenki gyakorlatilag hibátlanul hozza. Keanu Reeves-től szerencsére nem kívánt meg sokkal többet Neo karaktere, mint hogy keserédes vágyódással nézzen Trinityre, illetve elszántan grimaszoljon a harcok közben. Ezt rendkívül biztosan szállította is, Carrie-Ann Moss pedig kiváló tükörképet mutatott neki.
Akiket talán mégis érdemes külön megdicsérni, azok Neil Patrick Harris, aki szuper az Elemző szerepében, illetve a Jonathan Groffra osztott karakter, az új Smith is hálás, a színész pedig jól él a lehetőséggel. A többieknél kicsit nagyobb súlyt kapott még a múltból is ismert és megöregített Niobe, Jada Pinkett Smith karaktere, aki játékával segít megérteni, milyen fárasztó népének az évtizedes háború, illetve a Merovingi, aki szándékosan régi karakterének paródiáját nyújtotta, ez pedig a Mátrix alkotóinak öniróniájának részét képezi.
Az összhatást tovább javítja, hogy az 1999-es klasszikus két erőssége, a látványos akciójelenetek és a magvas gondolatok ismét kiválóan megférnek egymás mellett. És ugyan mindkét szempontból egészen jól teljesít a film, egyik aspektusában sem tűnik ki annyira a filmvilág többi alkotása közül, mint ahogy anno a Wachowski testvérek első disztopikus alkotása. A különleges effektek és az aprólékosan kidolgozott harci koreográfiák most is élvezhetőek és izgalmasak, de nem érződnek olyan extravagánsnak, vagy úttörőnek, mint két évtizeddel ezelőtt.
Az új Mátrix mozi a korábbi filmek gondolati világát és mondanivalóját csak kis mértékben bővíti. Sőt, talán inkább csak nagyobb hangsúlyt ad egy korábban is kimondott, de kevesebb reflektorfényt kapott gondolatnak, ami a "velünk vagy ellenünk" szembenállás bináris mivoltának hamissága. Emellett a folytatás ugyan metsző pontossággal mutat rá és reflektál bizonyos társadalmi problémákra (a közösségi médiával és a politikai, illetve más jellegű megosztottsággal kapcsolatban), annak első ránézésre nincs konkrét filozófiai alapja.
És ahogy nem kell tisztában lennetek egy francia filozófus hosszas és rendkívül bonyolult munkájával, hogy érthessétek az új filmet, úgy a Mátrix kiterjedt mitológiáját sem kell átnyálaznotok, mielőtt beülnétek a Feltámadásokra. Persze, a Forradalmak vége óta eltelt évek miatt nem mindent ért meg rögtön a néző, de a film szereplői minden szükséges expozíciót megadnak ahhoz (szerencsére nem túl feltűnő, vagy fárasztó módon), hogy megérthessük a fejleményeket. Az eredeti filmtrilógiára való visszatekintéseket pedig olyannyira egyértelművé teszik az alkotók, hogy azok közvetlenül felidézve megjelennek a képernyőn.
Ez a megoldás egyébként leírva kifejezetten szájbarágósnak tűnhet, de mivel általában ilyenkor együtt emlékezünk vissza a szereplőkkel, a bevágásoknak van helye a történetben és még a nosztalgiát is sikeresen beindítják a nézőben - esetemben még a filmek újranézésénél is hevesebben. A korábbi mozikra való utalások teljesen kitöltötték a Feltámadásokban a múltnak szánt teret, így a többi Mátrix médiára (így az Animátrixra, az Enter the Matrixre, vagy a Matrix Online-ra) való kitekintéseknek nem maradt hely a történetben.
Hadd emeljem még ki, hogy a Mátrix: Feltámadások több szempontból is sokat modernizál a világán az eredeti trilógiában látott koncepcióhoz képest. Ebben vannak felületesebb változtatások, mint a korábban központi fontosságú motívumként szolgáló vezetékes telefonok lecserélése újabb technológiákra, de sokkal finomabb újdonságok is. A történetben például jobban kidomborodik Neo programozó múltja, illetve helyet kapnak a modern online kultúra káros jelenségei is (elnézést, hogy itt ilyen homályosan fogalmazok, de a spoilermentességbe ennyi fér bele). Ezek mellett a virtuális és a valódi világ közötti átjárás kérdésével is úgy foglalkozik a film, ami a modern nézők számára sem elavult, ez pedig az egész történetről elmondható, köszönhetően ezeknek a ráncfelvarrásoknak.
Azon túl, hogy kifejezetten modern felfogást tükröz a Mátrix: Feltámadások, néhány, a Covid19 járvány időszakára emlékeztető mozzanatot is fellelhetünk benne. Így egy vonat maszkot hordó utasai mellett arra is rámutat a film egy önreflexív pillanatban, hogy a nosztalgia mennyire megnyugtató lehet a szorongó elme számára - ami ismerősen csenghet bárkinek, aki mondjuk a Jóbarátokat, vagy egy hasonlóan bejáratott klasszikust nézett újra sokadszorra egy karanténban töltött időszak alatt.
Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a Mátrix: Feltámadások rengeteget merít a franchise múltjából, de kellő mértékben keveri a régit az újjal, hogy egy friss történetet lássunk, ami a precíz kivitelezésnek hála izgalmas, és kielégítő lezárást ad. Emellett az új mozi megtesz mindent azért, hogy azok számára is érthető legyen, akik nem Morpheusszal keltek és az Orákulummal feküdtek az utóbbi két évtizedben, de a magyarázat ne menjen a korábbi rajongók élvezeti értékének kárára. Rendkívül ügyesen reflektál az elmúlt évek technológiai és társadalmi tendenciáira, illetve a legutolsó film óta történt technikai fejlődésre.
Így azt gondolom, a rajongók közül csak azok csalódnak majd a filmben, akik az első részhez hasonló forradalmat várnak tőle, azok nem, akik egy méltó folytatásban reménykedtek.
