Szerettem az Evergrey-t, sokáig, nagyon, tényleg. Zenéjük pontosan az a keveréke volt a progresszív, power, melodikus és dark muzsikáknak, amik egyszerre hatottak az agyra és a szívre. Jó volt velük együtt zenélni is, átérezni mindazt „belülről" is, ami kívülről is lenyűgöző. Ennek a korszaknak egyértelműen a 2003-as Recreation Day és az azt követő The Inner Circle jelentette, de ezután a Torn lemezzel már látszott némi pálfordulat. Egyszerűsödött a dalszerkesztés, jóval kiszámíthatóbbak lettek a nóták, mintha a zenekar abban látná a népszerűség felé vezető utat, hogy saját kvalitásait csak jelzés értékkel rejti el a leegyszerűsített témák közé.
Az idei album még ennél is tovább megy, egy darkos, húzós, egyszerűsített Evergrey-klónt hallunk, amely mintha saját dalaik demóit, vagy vázlatait tartalmazná. Tom S. Englund énekes-gitáros hangja továbbra is teljesen rendben van, de nem lenne szabad ennyire csak rá hagyatkozni (bár ő a főnök, tehát nincs mit tenni) - dallamai hosszú távúan egysíkúak, és hiányzik mögötte a kimunkált zenekari teljesítmény. Persze akadnak „kijjebb emelkedő" dalok, de sajnos egyik sem éri el a Master plan vagy más régi klasszikusok szintjét - azok még úgy voltak „metal slágerek", hogy még megvolt bennük minden, ami most eltűnt az „evergreyben", az örök szürkeségben. Kár.
3/5