Az utóbbi időben már alig lehet találni olyan Marvel filmadaptációt, ami ne lépné át az egymilliárdos álomhatárt (tavaly ezt a lécet a Bosszúállók: Végjáték, a Pókember: Idegenben és a Marvel Kapitány is simán megugrotta), igazi pénznyomda a kiadó szuperhőseit felzavarni a filmvászonra, hogy bunyózzanak egy kicsit. Ezzel szemben komoly szakmai elismerést eddig szinte kizárólag a DC Comics karaktereinek filmjei, egészen pontosan Nolan Batman-trilógiája és a tavalyi Joker érdemeltek ki. Azt már körüljártuk, miért vált az évek során szépen lassan Joker a képregények Oscar-díjas rosszfiújává, de érdemes arról is szót ejteni, hogy mennyire más úton halad a két képregényóriás, és nekünk nézőknek mit is jelent az, hogy az egyik oldalon a legkomolyabb szakmai díjak sorakoznak, a másik sarkokban pedig a pénzhalom tornyosul egészen az égig.
Képregényes alapok
Laikusok számára közel hasonlónak tűnhet a Marvel Comics és a DC Comics képregényes világa. Mindkét univerzumban színes rucikba bújt szuperhősök kergetnek ugyancsak a szivárvány összes árnyalatában pompázó jelmezes gonosztevőket, a kalandok végén a világ mindig megmenekül, ha pedig egy hős mégis a fűbe harapna, akkor pár éven belül valamilyen nyakatekert módon úgyis feltámad. Ez az aranyszabály egyébként hosszú ideig a Marvel esetében Bucky Barnesra, a DC-nél pedig a második Robinra, Jason Toddra nem volt csak igaz, de ma már ők is újra élnek, szóval bátran kijelenthetjük, nincs kivétel. Ha azonban mélyebbre ássuk magunkat a két kiadó munkásságában, akkor a '80-as évek végétől fogva két eltérő ösvényt figyelhetünk meg. Akadnak komolyabb hangvételű történetek a Marvel esetében is, de azért alapvetően a kiadó karakterei még ma is a klasszikus szuperhős toposzokra építkeznek. Nincs ezzel semmi gond, szükség van színesebb, szagosabb történetekre is (még egyszer aláhúzom, most csak az átlagról van szó, akadnak igazán mély és komoly hangvételű, elgondolkodtató Marvel sztorik is bőven). A DC Comics esetében ugyanez főleg a több karaktert felvonultató kalandokra, a csapatokon alapuló képregényekre igaz. A szóló sztorik esetében (és itt nyilván nagyrészt Batman képregényeire célzok) egy jóval komorabb világkép, nyomasztóbb hangulat a domináns. 1988-ban olyan füzetek jelentek meg a DC-nél, mint a The Killing Joke, vagy épp az A Death in the Family, Alan Moore és Jim Starlin munkáinál pedig nem is kell messzebbre mennünk ahhoz, hogy lássuk, mire is gondolok pontosan. No, pont ez a két irányvonal az, ami megkülönböztet egy átlagos Oscar-várományost és egy kasszákat robbantó közönségsikert.
Még egyszer szeretném hangsúlyozni, ez nem azt jelenti, hogy a Marvel és a DC Comics között egyértelmű rangsort lehet felállítani, nem jobb vagy rosszabb egyik kiadó sem, személyes preferenciák alapján dől el, hogy valakihez melyik brand füzetei és karakterei állnak közelebb. Én például sokkal szívesebben olvasok Marvel kiadványokat, de ez egészen egyszerűen azért van, mert a mindennapi képregényes igényeimet ezek elégítik ki tökéletesen. Ha más stílusra vágyok (és még mindig a Marvel és DC közötti döntésről van szó, tehát nem veszek elő egy Dark Horse vagy Image füzetet), akkor boldogan leemelek egy Batman kötetet is a polcról (netán a Watchment, vagy egy Sandmant), de egy hosszú nap után inkább arra van szükségem, hogy Pókember vidáman hálóhintázzon, és sokadszorra is elkenje azoknak a gonosztevőknek a száját, akiket már ezer és egy alkalommal legyőzött. És a legtöbb ember a mozifilmek terén is így válogat, a nagybetűs szakma, az Akadémia viszont egyáltalán nem így működik.
A dráma királyai
Nem véletlenül lehet jó előre megjósolni azt, hogy mely mozik jutnak el minimum az Oscar-jelölésig, sőt kifejezetten érezni is lehet, ha egy film azért (is) készül el, hogy a díjátadókon brillírozzon. Az Akadémia tagjai a drámát és különösen a karakterdrámákat szeretik, ez pedig nem valami furcsa perverzió, vágy a depresszió után, hanem csak arról van szó, hogy az alapvetően nehezen számszerűsíthető és mérhető művészet bizonyos felületeken jobban tud domborítani, a filmiparban pedig a drámai szerepek azok, amelyeknél egy színész képességeinek tárházát leginkább meg tudja villantani, egy drámai forgatókönyv az, ahol az írók is a legkönnyebben (és itt a könnyedséget tessék masszív idézőjelek közé helyezni) alkothatnak maradandót. Nolan trilógiája és a 2019-es Joker is szenvedéstörténet volt, csak az első persze inkább Batmané, akit úgy gyötörtek három filmen át, ahogy csak lehet, az utóbbi pedig egyetlen beteg ember kálváriája, esélytelen harca egy igazságtalan, közönyös, gúnyos és gonosz világgal. Mi ez, hanem tökéletes Oscar-alapanyag? Már az 1989-es Tim Burton-féle Batmanben is több volt komorság (nem csak a gótikus díszletek miatt) és a társadalomkritika, mint bármelyik random Marvel moziban, ez pedig folyamatosan eszkalálódott az évek során.
Sokan pont azt rótták fel a DC filmes univerzum, a DCEU legnagyobb hibájának, hogy görcsösen ragaszkodik a sötét hangulathoz, és ez bizonyos esetekben valóban nem működött. Egy Igazság Ligája film szerintem ne is akarjon drámázni, egy csapatmozi ennyi színes karakterrel ne forduljon melankóliába. Pont azért gondolom jónak az Aquamant vagy épp a Shazamot, mert eldobta ezt a görcsös ragaszkodást, és mert vidám és humoros lenni úgy, hogy címszereplőik ezt meg is követelték, mivel a képregények lapjain is pont ilyen karakterekként ismertük meg őket.
Batman és Joker azonban más, ha náluk kezdenék el pörgetni a vicckereket, akkor valószínűleg minden néző kimenekülne a moziból, joggal.
Mindezek fényében nem meglepő, hogy mely DC mozikat díjazta a szakma, és azon sem érdemes csodálkozni, hogy egyébként ezek a filmek anyagilag is remekül teljesítettek; a Joker forgatási költségének több mint tizenötszörösét termelte ki (1,072 milliárd dollárt hozott), a szerényebb Batman: Kezdődik! után pedig Nolan trilógiájának második és harmadik része, A sötét lovag, és a A sötét lovag - Felemelkedés már átlépte az egymilliárd dolláros álomhatárt (még ha csak egy kicsivel is). Egy átütő erejű drámai alkotás némi popkultúrával átitatva (elvégre még mindig képregényadaptációkról van szó) bizony be fogja vonzani a nézőket. Létezik azonban egy sokkal könnyebb (ismét képzeljétek ide a méretes idézőjeleket), és ami a gyártó stúdió szempontjából sokkal fontosabb, jóval jövedelmezőbb út is.
A Marvel recept
2008 óta a Marvel filmes univerzum összesen 23 képregényes mozival lepte meg rajongóit, idén ez a szám 25-re fog emelkedni a Fekete Özveggyel és az Örökkévalókkal. Komolyabb elismerésekkel viszont nem igazán tudnak büszkélkedni. A legtöbb Marvel filmet kizárólag technikai díjakra jelölték, a világ minden rekordját megdöntő, összesen 2,797 milliárd dolláros bevételig jutott Bosszúállók: Végjáték egyetlen jelölést kapott a 2020-as Oscaron, a legjobb vizuális effektek kategóriájában, és azt is elvitte előle az 1917. Kivételnek a Marvel kínálatából egyedül a Fekete Párduc számít, ami három Oscar szobrocskát is megnyert, amiket mind technikai kategóriákban osztottak ki, de jelölték a legjobb film díjára is, ez pedig önmagában is hatalmas elismerés. Maradjunk annyiban, hogy nehéz európai emberként megítélni a film valós súlyát, és az Oscar még mindig egy amerikai díjátadó. Teljesen máshogy viszonyulnak ehhez a mozihoz az amerikai nézők (nem véletlenül szerezte bevétele többségét, egészen pontosan 52%-ot kizárólag az USA-ban), mint mondjuk mi magyarok.
Az átlagos Marvel mozik szinte minden szempontból szöges ellentétei annak az Oscar-receptnek, amit az előbb boncolgattunk.
A hétköznapi nézők viszont nem úgy vannak összerakva, mint az Akadémia tagjai. A szuperhősfilm műfaja egy korszakos trend, ahogy régen az akciófilmek, előtte meg a western kalandok vonzottak mindenkit a mozik és a tévéképernyők elé. Most épp szuperhősöket akarunk bámulni, kikapcsolódásnak pedig mi más is kellene, mint hogy Hulk pofán vág mindenkit, Vasember menőzik egy kicsit, Thor ellopja a női szíveket, Amerika Kapitány erkölcsi iránytűként szolgál, Fekete Özvegy láttán a férfiak sem maradnak közömbösek, Sólyomszem pedig... ott van a többiekkel. Nyilván gonoszkodok most egy kicsit, de ezt már csak azért is nézzétek el nekem, mert nem árulok el nagy titkot azzal, hogy én magam is imádom ezeket a filmeket. DVD-n és Blu-rayen itt sorakoznak mellettem, számtalanszor újranéztem őket, ha pedig valamelyiket nem sajtóvetítésen láttam, akkor első nap rohantam érte a moziba. Kikapcsol, látványos, és ami a legfontosabb végtelenül szórakoztató szinte mind közülük. Nem mellékesen felépítettek velük egy olyan összefüggő filmes univerzumot, amire korábban még nem volt példa, és én ezt kifejezetten szeretem, az apró kis utalásokkal, gondosan elhelyezett kapcsolódási pontokkal, és persze a képregényes kikacsintásokkal engem kilóra meg lehet venni. És lássatok csodát, sok millió ember részben vagy egészben ugyanúgy gondolkodik mint én.
És megint visszakanyarodnék oda, hogy bár nagyon szeretem a DC képregényeket, de itthon esténként inkább Marvel olvasok. A filmekkel is ez a helyzet. Nagy hatással volt rám a Joker, zseniális filmnek tartom, de kapaszkodjatok meg: nem fogom túl sokszor újra megnézni, maximum akkor, ha nagyritkán kifejezetten ilyen hangulatú filmélményre vágyom, mert más emberek szenvedéseit (még ha csak filmvásznon történik is) nem feltétlenül élvezetes újra és újra visszanézni.
Maradjunk tehát annyiban, hogy nem jobb vagy rosszabb a Marvel filmnél a DC (ahogy a Marvel sem a DC képregénynél), ezzel párhuzamosan pedig az Akadémia és a hétköznapi néző ízlése és igénye sem fontosabb vagy silányabb, csak egészen egyszerűen különböző. Létezik film, aminél Oscar bácsi kopogtat, és létezik olyan, amiért a világ pénzét odaadják a mozik látogatói. Világosan látszik, melyik melyik.
