Hajlamosak vagyunk a filmvásznon látott alakításaik alapján beskatulyázni színészeket, amiről szerepválasztásaik okán persze ők maguk is legalább annyira tehetnek, mint mi. A bűbájos Octavia Spencerről például soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy elvállalja Tate Taylor (A segítség, A lány a vonaton) pszichothrillerének - mint utóbb kiderült - rendkívül hálás címszerepét, így aztán fenemód kíváncsian ültem be a sajtóvetítésre.
A Mami (angolul Ma) első blikkre felnövésfilm, tinivígjáték és családi dráma keverékének benyomását kelti a szülővárosába egyedülálló anyaként visszatérő Ericával (Juliette Lewis) és annak jól nevelt lányával, Maggievel (Diana Silvers) a cselekmény fókuszában. Utóbbinak nincsenek beilleszkedési problémái, hamar összeismerkedik pár iskolatársával, és némi hezitálást követően velük tart, amikor partizni hívják. Ámde az Egyesült államokban szigorúbb törvények vonatkoznak az alkoholfogyasztásra, mint a fegyvervásárlásra, ezért kell nekik egy felnőtt, aki hajlandó beszerezni a buli legfontosabb kellékeit. Megmentőjük Sue Ann (Octavia Spencer), egy állatorvosi rendelő nővérkéjének képében érkezik. Az egyszeri alkalomból aztán rendszert csinálnak, sőt egy ponton a középkorú asszony felajánlja fiataloknak, hogy bulizzanak a pincéjében, amire mérlegelés nélkül rábólintanak.
Sue Ann remekül érzi magát partifelelősként, a szülők és a rendőrség árgus szeme előtt rejtve maradó tivornyák hírére a város minden lerészegedni vágyó kangörcsös tinije hozzá jár hétvégenként, s bár a felszínen mindez ártalmatlannak tűnik - még ha törvénytelen is -, a nézőre rátelepszik egy kellemetlen, nyugtalanító érzés. Ezt a helyzet abszurditása önmagában talán még nem indokolná, ám Sue Ann hirtelen, látható átmenet nélküli hangulatváltozásai, a tekintetéből és a félmosolyából kiolvasható fenyegetés sejtetik, hogy nem lesz ennek jó vége. Ahogy levakarhatatlanul rátapad a kölykökre tizedannyira sem borzongató, mint azok a kevés jót ígérő pillantások, amelyeket az őt folyton ledorongoló főnökére vet. Ha hasonló karaktert keresnék, akkor a Tortúra Annie Wilkeséhez hasonlítanám, akit annak idején Kathy Bates keltett ugyanilyen meggyőzően életre. Megjegyzem, a fontosabb mellékszereplők alakítása is dicséretet érdemlő, Juliette Lewisról elhiszem, hogy munka után hazaérve alig áll a lábán, és amikor megtudja, hogy a lánya visszaélt a bizalmával, magából kikelve épp úgy leordítja az ostoba gyermek fejét, mint azt bármelyik szülő tenné hasonló helyzetben és idegállapotban. Luke Evans pedig simán csak pöcs, ahogy rendőrcimborája is jó előre megmondja.
Érdekes, hogy ezek a pillanatok életszerűbbek, mint a Maggie és barátai által meghozott sorsfordító döntés, ami a tinikre jellemző felelőtlenséggel sem feltétlenül magyarázható. Csupán a társaság pótkereke, Darrel (mellesleg ő aggatja Sue Annre címbéli becenevét) jegyzi meg, hogy tulajdonképpen nem is ismerik a nőt. Ám ez a gondolat épp olyan gyorsan elszáll, mint amilyen fürgén visszatáncolnak a felelősségvállalástól megrettenő alkotók, amikor épp arról lenne szó, hogy mélyebben alá kellene merülniük a felszínen megkapargatott témák (kirekesztés, bullying, faji ellentétek stb.) valamelyikében. Mintha hiányzott volna belőlük a bátorság, hogy végigmenjenek a megkezdett úton, el egészen a falig, így viszont a Mami megmarad kockázatkerülő, low budget thrillernek, meg sem próbál többnek látszani annál. Az sem használ neki, hogy bár helyenként képes meglepni nézőjét (hirtelen válik erőszakossá), alapvetően kiszámítható, és a szükségesnél hamarabb összeáll a kép, szertefoszlik a rejtély.
A több helyen is bizonytalanul recsegő-ropogó szkript erőssége tehát nem annyira a történetvezetésben, mint inkább a hiteles dialógusokban rejlik. Erre kivételesen még rátesz egy lapáttal a szinkron a mindennapokban is használt, sokat tapasztalt focidrukkereket pirulásra késztető káromkodásokkal, melyeket meg sem próbáltak elmismásolni. Magyarán a Mami nyelvezete cseppet sem tűnik művinek, mesterkéltnek, abszolút élő és közérthető.
Az eddig olvasottak alapján akár azt is hihetnétek, hogy mindenkit lebeszélnék a Mami megtekintéséről, holott nagyobbat nem is tévedhetnétek. Aki kedveli a műfajt, és nem bánja, ha minden idők egyik legpozitívabb kisugárzású színésznője a szeme láttára válik megveszekedett fenevaddá, és bírja, ha a szinkron szabadszájú, akkor a moziban a helye.
