Bár kedvelem a DC és a Marvel szuperhősös füzeteit is, az ízlésemhez képest kezd már túl sok lenni a jóból. Éppen ezért jóval izgalmasabb számomra, amikor filmesek a milliomodik jelmezes figura kalandjai helyett egészen más stílusú és hangvételű rajzolt történetekből merítenek inspirációt. Az IDW kiadásában megjelent Locke & Key, avagy Kulcs a zárját (nálunk a Fumax gondozza) már 2011-ben egészen közel került ahhoz, hogy a tévénézők is megismerjék. A Steven Spielberg támogatását élvező projektet a Star Trek mozifilmes rebootján dolgozó Alex Kurtzman és Roberto Orci hozta volna tető alá többek között olyan színészek közreműködésével, mint Miranda Otto (A két torony, A király visszatér) és Nick Stahl (Terminator 3: A gépek lázadása). Hiába fogadta azonban jól a San Diego Comic-Con közönsége a helyszínen levetített pilotot, a Fox tévés részlege meggondolta magát és kihátrált a megállapodásból. A Kurtzman-Orci páros még egyszer nekifutott a feladatnak, az évtized közepén már mozibemutatóról, konkrétan trilógiáról álmodtak a Universal stúdióval karöltve, ám ez a terv is füstbe ment.
Ezután jött Carlton Cuse a Lost íróinak és showrunnereinek egyike, hogy Scott Derricksonnal, a Docktor Strange rendezőjével együtt elkészítsen egy új pilotot a Hulu megrendelésére. Derrickson pár hónap után lelépett, a helyére Andy Muschietti, a roppant sikeres AZ filmek rendezője érkezett, de még így is kútba esett a megegyezés a Huluval. Végül aztán 2018 tavaszán a portfólióját agresszívan bővítő, és ezzel piacvezető pozícióját féltve őrző Netflix megmentette a produkciót, igaz, át kellett dolgozni a forgatókönyvet, valamint újrakezdeni a szereplőválogatást. Egyedül az egyik kulcsfigurát, Bode Locke-ot játszó Jackson Robert Scottot tartották meg. Őt Muschietti hozta a fedélzetre, miután nagyon elégedett volt az AZ-ban nyújtott alakításával. A Locke & Key példájából is látszik, hogy milyen kacskaringókkal teli, hepehupás út vezet egyik formátumtól a másikig. Ugyanakkora eséllyel lehetett volna belőle mozifilm, mint örökre a producerek íróasztalának mélyén porosodó sorozatterv. De lássuk csak, miről is maradtunk volna le, ha más irányba fordul a sors kereke.
A 2008-ban debütált, és kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta is újabb részekkel gyarapodó képregényt Joe Hill írta, aki almaként nemhogy nem esett messzire ama közmondásos fától, hanem egyenesen visszagurult a törzshöz, majd befúrta magát a gyökerek közé. Az illetőt ugyanis Joseph Hillström Kingként anyakönyvezték, és öccséhez hasonlóan apjuk, Steven King horrorpápa nyomdokaiban jár. Eddigi munkássága alapján a poszt-apokaliptikus, az urbánus fantasy, valamint horrorelemeket felvonultató sztorik állnak hozzá a legközelebb. A Locke & Keyben épp az utóbbi kettő keveredik az ifjúsági regények állandó témájául szolgáló felnövéstörténettel, emiatt gyerekek és tinédzserek alkotják szereplőgárdája túlnyomó részét. Régóta alkalmazott írói fogás az ő szemükön keresztül megmutatni mindazt, ami kalandos, varázslatos vagy szörnyűséges. Hill pont az utóbbival kezd, egyik pillanatról a másikra szétrombolja a Locke família idilljét, amikor erőszakosan elszakítja tőlük a családfőt. A gyászoló özvegy fogja gyermekeit és átszeli velük az országot, hogy a gyilkosság helyszínétől távol, néhai férje pátriájában kezdjenek új fejezetet életükben. Hogy ez mennyire átgondolatlan döntés, mi sem tükrözi jobban, minthogy a helybéliek folyton folyvást a tragédiára emlékeztetik őket pusztán jó szándéktól vezéreltetve.
A massachusettsi Matheson (a képregényben Lovecraft) álmos kisváros benyomását kelti, ahol a család új otthonául szolgáló Kulcsház számít a kevés helyi érdekesség egyikének. Különös, sőt hátborzongató történetek keringenek a 19. századi kúriáról, ám ezek meg sem közelítik a valóságot. Természetesen Bode, a legifjabb Locke fedezi fel elsőként a titkot, miszerint a házban elrejtett kulcsok varázserővel bírnak, de önbizalomhiányos nővére, Kinsey (Emilia Jones) és bűntudattól gyötört bátyja, Tyler (Connor Jessup) sem sokkal maradnak le mögötte. Voltaképp az említett kulcsok és képességeik adják a sorozat zamatát, ahogy a képregényben, úgy a tévé képernyője előtt ülve is a kíváncsiság marasztalja a nézőt, hogy vajon legközelebb mire bukkannak a testvérek. Az egyikkel szinte bárhova el lehet jutni, egy másikkal a kinyitott ajtón átlépve szellemmé változik az ember, de olyan kulcs is akad, amelyik birtokosát felruházza az árnyak irányításának hatalmával. Mind közül talán a legérdekesebb az ún. Fejkulcs, ami utat nyit használójának elméjébe önmaga és bárki más jelenlévő számára, továbbá lehetővé teszi, hogy bármit eltávolítsanak onnan (érzéseket, emlékeket), vagy ellenkezőleg, új ismerteket plántáljanak az ember fejébe. A képregényben mindez úgy festett, hogy szó szerint felnyílt az illető koponyája, de a sorozat készítői ezt nem vállalták be, inkább másként jelenítik meg azokat a pillanatokat, amikor belesünk Bode vagy Kinsey tudatába. (Hasonló visszafogottság érződik amúgy azokon a jeleneteken is, amelyek Gabriel Rodríguez ábrázolásában kifejezetten erőszakosak, naturálisak, ezáltal pedig veszít erejéből a Locke & Key, nem is keveset.)
A kulcsok egyrészt segítenek a testvéreknek megbirkózni a gyásszal, az új környezetbe való beilleszkedés nehézségeivel, ám egyúttal jókora bajt is hoznak a fejükre. Némelyik használata már önmagában fenemód veszélyes, de az igazi fenyegetést egy enigmatikus figura jelenti rájuk, aki ezer szállal kötődik apjuk múltjához, és semmitől sem riad vissza, hogy megkaparintsa a kulcsokat, az összeset. Laysla de Oliveira megformálásában Dodge emlékezetes gonosszá válik, de kapcsolatát a testvérekkel éppúgy megváltoztatták az adaptáció során, mint tucatnyi másik részletet, melyek felsorolása kitenne egy ugyanakkora terjedelmű cikket. Mégis ők négyen viszik el a hátukon az első évadot, mert a mellékszereplők árnyalására vagy nem jutott elég idő (az anyuka, a nagybácsi), vagy egyenesen a tinifilmes sztereotípiákat tartalmazó polcról emelték le őket (mindegyik iskolatársukra érvényes a megállapítás).
Még ha Hillel egyetértésben történtek is, nem feltétlenül váltak a sorozat javára a fent említett változtatások. Amennyiben dolgok a jó oldalát nézem, akkor muszáj megállapítanom, hogy így viszont még annak is képes meglepetést okozni, aki kívülről fújja a képregény lapjain lejátszódó eseményeket. Mindazonáltal lehetett volna sokkal bátrabb és bevállalósabb is a Locke & Key, ha már láthatóan nem kevés pénzt áldoztak a díszletekre és a cgi-ra. Maga a Kulcsház pazarul mutat a képernyőn, gyerekként imádtam volna, ha a folyosóin rohangálhatnék.
Összességében elégedetlen vagyok a végeredménnyel, mert ha nem is tört bele a kulcs a zárba, érezhetően szorul. Mégis megnézném, mire jutna a stáb második nekifutásra, mert bőven maradt még szufla az alapanyagban, és a történet legfontosabb elemei az élek tudatos tompítása ellenére is működnek.
