Eredetileg úgy szándékoztam felvezetni a cikket, hogy rámutatok a nyilvánvalóra, miszerint Hollywood ismét felfedezte magának Stephen Kinget. Aztán rádöbbentem, hogy tulajdonképpen az 1976-os Carrie óta egyik adaptáció éri a másikat, tehát a kortárs horrorirodalom legnagyobb hatású alakja sosem ment ki igazán a divatból. Épp ellenkezőleg, már most számos projektről lehet tudni, amelyek az előkészítés vagy a megvalósítás különböző fázisainál tartanak. Mozifilmekre, több évadosra tervezett tévésorozatokra és mindössze pár epizódból álló minikre egyaránt számíthatunk az elkövetkező években, idén például jegyet válthatunk a minden korábbi rekordot megdöntő Az második fejezetére, valamint a Ragyogás folytatásának szánt Álom doktorra Ewan McGregorral a főszerepben.
De kanyarodjunk vissza a Pet Sematary (igazán kár, hogy annak idején nem jutott eszébe a fordítónak az eredetihez hasonló, szándékos hibát véteni a címben, lehetett volna például Kedvencek temetőlye) második feldolgozásához, amely épp harminc évvel az első után kezdi meg pályafutását a mozikban. A rendezői székekben az összeszokott párosként dolgozó Kevin Kölsch és Dennis Widmayer foglaltak helyet. Kettejük közösségi finanszírozásban készült horrorja, a 2014-es Tiszta tekintet elég volt ahhoz, hogy a Paramount bizalmat szavazzon számukra, így ők használhatták sorvezetőként Jeff Buhler forgatókönyvét, amely dramaturgiai és praktikus okokból változtatott néhány ponton King eredetijén. Ennek eredményeként annak is képes meglepetést okozni a vadonatúj Kedvencek temetője, aki kívülről fújja a regényt, és rongyosra nézte VHS-en az első filmet, amelyben Dale Midkiff játszotta a nagyváros forgatagába belefáradt, és emiatt a családjával együtt vidékre költöző orvost.
Ezúttal Jason Clarke (A majmok bolygója - Forradalom, Everest, Az első ember) bújt Louis Creed bőrébe, aki alig várja, hogy több időt tölthessen feleségével, Rachellel (Amy Seimetz a Stranger Thingsből és az Alien: Covenantból), illetve imádott gyermekeivel, Ellie-vel és Gage-dzsel. Hamar összebarátkoznak a szomszédban élő Juddal (John Litgow), és leszámítva a házuk melletti műúton életveszélyes tempóban száguldó kamionokat, egy ronda balesetet az egyetemen, meg a szülőket gyötrő rémálmokat, minden úgy alakul, ahogy eltervezték. Egy napon azonban a család macskája a rövidebbet húzza egy autóval szemben, és Jud ekkor úgy érzi, feltétlenül muszáj megmutatnia Louisnak, hogy létezik a közeli kisállattemetőnél alkalmasabb "végső" nyughely Church számára. A doki nem egészen érti a dolgot, még morfondírozik is magában azon, hogy elment-e a józan esze, amiért az öreg után lohol, de végigcsinálja a ceremóniát, mert őt is ugyanúgy megérinti a hely szelleme, ahogy előtte mindenki mást. És lássatok csodát, a cicus másnap előkerül, igaz, kissé nyúzott, bűzlik, mintha a pöcegödörből mászott volna ki, és már nem is olyan barátságos, mint korábban, de mégiscsak visszatért. Mit nem mondott el Jud?
Eddig a pontig tehát nagyjából ugyanúgy zajlanak az események, ahogy a forrásműben (és az 1989-es filmben), de mint azt a trailerek is egyértelművé tették, megcserélték a történetben a csemeték szerepét, vagyis Ellie kapcsán kerül szörnyű döntéshelyzetbe az azt megelőzően többnyire észszerűen viselkedő családfő. Jud figyelmeztetése végig ott visszhangzik a néző fülében, hogy időnként jobb, ha a halottak holtak maradnak. És ha már szóba került a kislány, mindenképpen érdemes kiemelni Jeté Laurence ígéretes alakítását, aki az egyik pillanatban még bűbájos és imádni való, hogy aztán olyan rideggé és álnokká váljon, amitől a hideg futkos az ember hátán.
A 2019-es Kedvencek temetője kényelmes tempót diktál, ráérősen építkezik és elődjénél több figyelmet fordít arra, hogy megismerjük szereplőit. Sajnos a halál témájától látványosan irtózó anyuka háttértörténete még mindig idegennek érződik, de legalább drámaibbra szabták a szörnyű betegségben elhunyt nővéréhez kapcsolódó cselekményszálat, és az is jót tett a filmnek, hogy visszavettek az álomjelenetek és látomások számából, illetve kapott egyfajta magyarázatot, hogy miben is rejlik a régi indián temetkezési hely ellenállhatatlan vonzereje.
Tojáshéjakon lépkedve igyekszem kerülni a spoilereket, mégis kénytelen vagyok szót ejteni a befejezésről, amelyik sokkal inkább eltér a regényben olvasottól, mint az előző film fináléja. Emiatt teljesen más a történet végkicsengése, meglepett, sőt megdöbbentett, és minél többet töprengek rajta, annál inkább úgy érzem, hogy illik hozzá. Aki úgy döntene, hogy ad a filmnek egy esélyt (szerintem érdemes), úgy készüljön, hogy kevés viszolyogtató, gyomorfogató jelenet vár rá, továbbá a napnál is világosabb, hogy mikor szándékoznak ránk hozni a frászt, ugyanakkor a megvalósítás minden tekintetben (történetvezetés, fényképezés, hangkeverés, zene) felülmúlja a harminc évvel ezelőttit, és a színészeknek is többet sikerült kihozniuk karakterükből, hála a forgatókönyvnek.
