Egy év híján harminc esztendeje már, hogy a mozik vetíteni kezdték Bernard Rose Candyman (magyarul Kampókéz) című horrorját. Clive Barker novellájának adaptációja több pozitív hangvételű kritikát szült, mint ahány negatívat, de azért távol állt attól, hogy instant klasszikusnak kiálthassuk ki. Kampókéz városi legendaként továbbélő története semmivel sem szellemesebb, mint bármelyik, tábortűznél mesélt horrorsztori, ahogy megidézésének módja (nézzünk a tükörbe, és egymás után mondjuk ki a nevét) sem különösebben eredeti.
Annak, hogy a film végül mégis ki tudott emelkedni a tömegből, és nem merült örökre a feledés homályába, inkább a hátborzongató gyilkosságok mögött meghúzódó társadalomkritika, valamint a színészi játék volt az oka. Tony Toddot Kampókéz, vagyis a 19. században meglincselt Daniel Robitaille szerepe tette halhatatlan horrorikonná, de Virginia Madsen is meggyőző volt a szemiotikai tanulmányokat folytató egyetemistaként, aki Chicago egyik legrosszabb hírű környékén, a Cabrini-Green lakótelepen gyűjtött anyagot kutatásához.
De ennyi legyen is elég az 1992-es eredetiből, mert nem szeretnék semmit elspoilerezni, ugyanis a két korábbi folytatással ellentétben az idei Kampókéz szorosan kapcsolódik az elsőhöz. Emiatt érdemes is megnézni (vagy újranézni), mielőtt beülnétek a moziba annak a Nia DaCostának a filmjére, akire a 2022 novemberében érkező The Marvels rendezését is bízták. A DaCosta, Jordan Peele és Win Rosenfeld által jegyzett forgatókönyv mindent megtesz azért, hogy felszínen tartsa az első Kampókézben is hangsúlyos társadalomkritikai vonalat (ne feledjük, nem sokkal a Los Angeles-i zavargások után járunk), csak sajnos rosszabb arányérzékkel és jóval ügyetlenebbül, szájbarágósan és nem egyszer az arcunkba vágva azt, hogy a fehérek rasszisták, pont.
Holott bőven elég lett volna, ha csak az igenis valós problémát jelentő rendőri túlkapásokra fókuszál, és a bűnözés melegágyává lett lepusztult környékek rehabilitációjára, és az ezáltal okozott társadalmi változásokra, pontosabban azok hiányára. A tényleg létezett Cabrini-Green dzsentrifikációja magyar szemmel is könnyen értelmezhető, elvégre hasonlóra számos példát látunk Budapesten is, ahol a fejlesztési projektek csupán az ingatlanárakat emelik, nem az általános életszínvonalat. A lakosságcsere ugyanis nem egyenlő a szegénység felszámolásával, mindössze máshova költöztetik.
Mint említettem, a cselekmény nagyban épít az előzményekre, de semmi pánik, nem engedi sötétben tapogatózni a Kampókéz legendáriumáról mit sem tudó nézőt. Árnyjátékokon keresztül meséli el úgy Helen Lyle, mint Robitaille történetét, amelyek megihletik az alkotói válságban szenvedő ígéretes festőművészt, a Yahya Abdul-Mateen II (Fekete Manta az Aquamanből) alakította Anthony McCoy-t. Ahogy szinte mindenki más, ő is szkeptikus, nem hiszi el, hogy valamiféle szellem lenne a felelős a Cabrini-Green területén elkövetett bestiális gyilkosságokért. Ezért belenéz a tükörbe, és ötször egymás után kimondja, amit kell...
Abban is követi a 2021-es film 29 évvel idősebb elődjét, hogy a gyilkosságok nem feltétlenül a szemünk láttára történnek, a kamera többször is szemérmesen félrenéz, a kép hirtelen eltávolodik vagy homályossá válik, és csak a végeredménnyel találkozunk, vagy még azzal sem. Ennek eredményeként a Kampókéz leginkább gyomorforgató jelenete egy csúnyán begyulladt, kezeletlenül hagyott méhcsípés következménye. Túl sok kreativitás sem szorult abba, ahogyan a címszereplő áldozataival végez, a vizuálisan talán legizgalmasabb női mosdós mészárlás sokkal nagyobbat ütne, ha nem láttunk volna már hasonlót az Engedj be! című svéd horror fináléjában, még 2008-ban (a halovány amerikai remake-et meg felejtsétek el).
Ezzel együtt is dicséretet érdemel az operatőri munka, John Guleserian hipnotikus képei nélkül feleennyire hatásos sem lenne a jumpescare-eket hírből sem ismerő Kampókéz. Nagyon tetszett, hogy a főcím voltaképp az 1992-esnek az inverze, tehát nem Chicago épületeit és utcáit mutatja madártávlatból, hanem épp ellenkezőleg, a monolitként magasodó toronyházak fogságában vergődő égboltot pásztázza.
A Kampókéz DaCosta interpretációjában sem tudott túllépni elődje árnyékán, mert míg az képes volt meglepni a sima slasherre számító nézőközönségét, addig a mostani filmből hiányzik bármilyen ehhez fogható plusz. Ezúttal nincs olyan alakítás, amelyiket ki lehetne emelni, a szkript semmi teret nem hagy a jellemfejlődésnek, ezért aztán az árnyjátékhoz használt papírfigurák is mélyebben rétegzett karakterek, mint a chicagói művészvilág egydimenziósan ábrázolt képviselői.
Társadalomkritikának szánt üzenetüket megfogalmazhatnák elegánsabban is az alkotók, átadhatnák kevésbé harsányan, nem megfeledkezve arról, hogy a horror akkor üt igazán, amikor olyat húz, amire senki sem számít. De ha erre nem képes, akkor legalább alkalmanként hozza ránk a frászt. Csakhogy nem teszi, amit viszont egyértelműen csinál, az az, hogy életben tartja Kampókéz legendáját és megágyaz egy folytatásnak, amire nem is biztos, hogy szüksége van a világnak. Mert félő belegondolni, hogy mi történik, ha a filmesek ötödjére is kimondják a nevét.
