Kis túlzással azt is állíthatom, hogy az új Joker mozinak több köze van az 1976-os Taxisofőrhöz, vagy épp az 1993-as Összeomláshoz, mint a DC Comics képregényeihez, ugyanis a film valóban csak pár apró kapcsolódási pontot vett igénybe, egyébként teljesen saját úton halad. Ez pedig a mozinézők számára egy valódi ajándékkal ér fel.
Teljesen biztos vagyok ugyanis abban, hogy ha ugyanezt a sztorit "Bohócbácsi" címmel kapjuk meg, és nem nevezik nevén Jokert, illetve Thomas Wayne-t, akkor sem csorbult volna szinte semmit sem maga a történet, viszont arra mérget vennék, hogy sokkal kevesebb érdeklődő rohamozta volna meg a jegypénztárakat. 2019-ben még mindig a képregény az egyik legforróbb téma a mozitermekben, a kockás füzetek rajongói pedig simán lehet, hogy egyébként nem látták volna ezt a párját ritkító alkotást. Egyrészt tehát örülhetünk a képregényes eredetnek, másrészt viszont a filmmel kapcsolatban felmerült kevés negatív érzésem is pont hozzájuk kapcsolódik. Nem mertek ugyanis elég nagyot változtatni az évtizedek óta belénk ültetett alapvetéseken, nem merték teljesen felborítani a nagy Batman kánont, pedig ez most piszkosul jól állt volna a filmnek. Azon néhány pillanatban tehát, mikor megjelentek a képregényes gyökerek, végül nem kaptunk hatalmas meglepetést, pedig temérdek lehetőséget rejtett egy okosan felvezetett, majd hamar fel is oldott csavar - ha már láttátok a Jokert, pontosan érteni fogjátok, hogy mire gondolok.
No, de gyorsan kanyarodjunk is vissza inkább a főhősünkhöz, Arthur Fleckhez, azaz a Joaquin Phoenix által alakított Jokerhez. Egyáltalán nem tűnik elképzelhetetlennek, hogy egy Joker szerep ismét arany szobrocskát fog érni, Phoenix pedig bizony bőven megérdemli az Oscart. A csontsoványra lefogyott színészt a játékidő nagy részében tényleg rossz nézni, és ez itt és most hatalmas dicséretnek számít (HP fogalmazott úgy, hogy a Joker a DC saját Passiója, ez tökéletesen leírja, mire is gondolok), mert hibátlan alakítása miatt végig sajnáljuk, szánjuk Jokert, miközben ezzel párhuzamosan még ha nem is mernénk ezt hangosan kimondani, de kicsit együtt is tudunk vele érezni, és érthetőnek tűnnek az indítékai, amik végül a megoldásnak, kiútnak tűnő kendőzetlen erőszak felé taszítják ezt az alapvetően is beteg embert. Attól függetlenül, hogy nettó baromság a film betiltását követleni és vadul nyomni az internet képzeletbeli dudáit azért, mert a Joker "legitimizálja az erőszakot", azonban tényleg logikus döntésnek tűnik, hogy ez a testileg és lelkileg is temérdek sérülést elszenvedett szomorú bohóc végül teljesen elkattan.
A '80-as évek remekül passzol a filmhez, de igazából azzal sem lett volna semmi gond, ha a Joker napjainkban játszódik, ugyanis olyan problémákra világít rá, amelyek 2019-ben is kézzelfoghatóak. A két pólusra szakadó világot, a "mi és ők" kettősséget szerintem senkinek sem kell külön bemutatnom, Gotham Cityt pedig bárki simán kicserélhetné saját városkájára. Joker eredettörténetét többször átgyúrták már a képregényekben, a filmek világában is nyúlták már sokféleképpen a karakterhez, nekem viszont mostantól Arthur Fleck szomorú históriája a kedvenc Joker sztorim, ami kiemelkedik a képregényfilmek tengeréből, és egyúttal jóval is többé válik azoknál. Hatalmas köszönet jár ezért Todd Philips rendezőnek, és különösképp Joaquin Phoenixnek, valamint még talán annak a Robert De Nirónak, aki most kivételesen nem unalomig ismételt három manírja közül vette elő az egyiket.
Egyetlen kósza gondolat erejéig még kitérnék arra az ügyes technikai megoldásra, hogy a filmben a különböző levelek, jegyzetek és hasonló dolgok magyarul jelennek meg, azaz nem feliratozást kapunk, hanem tényleg magyar írás tűnik fel a papírlapokon. Jó látni az ilyen kis kedveskedéseket. Ja, és még mielőtt elfelejtem: itt nincs stáblistás jelenet, ez bizony nem az a műfaj.
