Némi késéssel végre a hazai mozikba is eljutott Christine Leunens 2008-ban kiadott Caging Skies című regényének Oscar-jelölt filmváltozata. A Jojo Nyuszi címszereplője a tízéves Johannes Betzler (Roman Griffin Davis), aki kortársaihoz hasonlóan rettenetesen örül, ha tartozhat valahova, tagja lehet egy csoportnak, azaz ugyanúgy működnek az ősközösségi társadalmaknál is távolabbi múltba visszakövethető ösztönei, mint mindannyiunknak. Arról persze nem tehet, hogy épp az 1940-es évek első felében kerül sor minderre, ahogy azt sem róhatja fel neki senki, hogy németnek született, másokkal is megesett már. (Amúgy a lényegesen komolyabb hangvételű regényben osztrák, egészen pontosan bécsi).
Akkoriban jellemző volt a 10-14 éves fiúkra, hogy jelentős részük önként vagy szülői nyomásra belépett a Hitler Jugend előszobájának számító Deutsches Jungfolkba, ahol alaposan megdolgozták a goebbelsi propaganda által már amúgy is sanszosan meghülyített fiatal elméjüket, és csupa hazafias tevékenységet gyakoroltattak velük, úgymint a rendezett sorokban történő masírozást, a rajtaütést, a célba lövést és a kézigránát szakszerű használatát, azaz a rezsim kulcsfigurái teljesen természetesnek gondolták, hogy ha rosszra fordulnának a dolgok, áldozzák csak fel magukat szépen a gyerekek is a Vaterlandért. Waititi tolmácsolásában azonban az előbb vázoltak mégis mulatságosnak hatnak, az ember pedig képtelen megállni, akaratlanul is fel-felnevet. Egyúttal persze lopva körülnéz, hogy mások ugyanígy tesznek-e, mert közben végig az jár a fejében, hogy épp olyasmin kuncog, amin nem illik, azaz tabudöntésnek válik a részesévé. Aztán feloldódik a közönség, a kezdetben még szórványos nevetgélés az egész mozitermet megtöltő kacajhömpöllyé válik, csak hogy egy pillanattal később feszült csend telepedjen ránk, amikor megtudjuk, miként tesz szert gúnynevére Jojo. Az ehhez hasonló momentumokat a későbbiekben is ügyesen alkalmazza Waititi, akiről végérvényesen bebizonyosodott, hogy kiváló érzéke van a drámához, csakúgy, mint a megfelelő színészek kiválasztásához.
A Jojót alakító Roman Griffin Davisnek már hozott is egy Golden Globe-jelölést élete első szerepe, elhisszük neki, hogy bolondul a Führerért és olyannyira magáévá tette az ideológiát, hogy három hétig letargia sújtotta, amikor kiderült, a nagyapja nem volt szőke. Lelkesen beleveti magát a szervezett programokba, amelyek megkoronázásaként könyveket égetnek, és második legjobb barátjával azon tanakodnak, hogy milyenek lehetnek a zsidók. Naná, hogy szörnyűségesek, az Untermensch jellemzésére alkalmas összes klisé előkerül a szarvaktól a gondolatolvasás képességéig. Jojo rendíthetetlen hite a már említett ponton mégis meginog, kikristályosodott világképén végigfutnak az első hajszálrepedések, de ahogy a legtöbb nehézségen, ezen is átsegíti őt legjobb barátja és mentora,
Adolf Hitler a képzeletében élő karikatúrája.
Utóbbit láthatóan nagy élvezettel személyesítette meg a rendező, aki Chaplin A diktátor című klasszikusából is ihletett merített alakításához. Jojo Führerje folyton abszurd tanácsokkal látja el a fiút, nem kevés galibát okozva ezzel, de végső soron épp ő indítja el azon az úton, amely később eget-földet megrengető változásokat hoz életébe. Jönnének azok persze maguktól is, elég csak ránézni a DJ-tábort vezető Klenzendorf százados (Sam Rockwell) kiábrándult arcára, aki a napnál is világosabban látja a helyzetet, miszerint bármit is állít a csúcsra járatott propaganda, valójában az utolsó erőtartalékait mozgósítja a vesztésre álló a náci Németország. De még azelőtt, hogy Jojo mindebből bármit is érzékelhetne, bekövetkezik a sorsdöntő fordulat; az elhunyt nővére szobájából nyíló rejtekajtó mögött szembetalálja magát egy zsidó lánnyal. Elsa felbukkanása mindent a feje tetejére állít, a hirtelen rendkívül összetett szituációba keveredett Jojo első reakciója a "zsidó van a házban" problémára nem más, minthogy jelenti a hatóságoknak. De aztán tudatosul benne, hogy ezzel alighanem veszélybe sodorná az őt a frontszolgálatot teljesítő apja távollétében egyedül nevelő édesanyját (Scarlett Johansson) is. És akkor abba még bele sem gondolt, hogy talán nem magától rejtőzött el nálunk Elsa, talán épp az anyja bujtatta el őt.
Ezen a ponton észrevehetően megváltozik a film tónusa, a képzelt barátnak is kevesebb szerep jut, ahogy a hangsúly áthelyezkedik Jojo és Elsa kezdetben kimondottan antagonisztikus viszonyára. Ha Roman Griffin Davist megdicsértem, úgy a kisfiút ügyesen manipuláló Thomasin McKenzie előtt még nagyobb tisztelettel kell megemelnem a kalapom. De Jojót sem kell félteni, mivel kétirányú az akaratok párbaja, melyben az egyik fél információt akar kicsikarni a másikból, a másik pedig minden eszközzel meg akarja tartani biztonságos menedékét. Később apránként megváltozik mindkettejük motivációja és ez kapcsolatukra is hatással lesz, és már nem is feltétlenül a másik legyőzése a cél. Szövődhet vajon barátság egy meggyőződéses náci és egy zsidó között?
Mi tagadás, a Jojó Nyuszit vígjátéknak nevezni ordas nagy csúsztatás lenne. Természetesen rengeteg okot szolgáltat a nevetésre (sosem volt még ennyire vicces a Heil Hitler!), de a legváratlanabb pillanatokban, amikor épp fellélegeznénk, mert úgy érezzük, hogy a lehető legszerencsésebb kimenetellel sikerült feloldani egy rendkívül feszült szituációt, akkora érzelmi gyomrost kapunk, hogy utána percekig nem is térünk magunkhoz. És ne feledkezzünk meg annak abszurditásáról sem, hogy gyerekeket látunk teljesen hétköznapi módon viselkedni, beszélgetni, barátkozni, miközben körülöttük épp lángba borul az eszét vesztett világ.
