"Si vis pacem, para bellum", azaz "Ha békét akarsz, készülj fel háborúra", tartja a latin mondás. A harmadik John Wick mozi ugyan a békét továbbra sem lengeti be, de azért legalább akkora pusztítást visz véghez, mint az előző két epizód. Kár, hogy a sztori kicsit már kezd elfáradni, érezhető az is, hogy elkezdett szétesni az egész váz, de 54 évesen Keanu Reeves még mindig olyan veszettül kemény, és annyira jól néznek ki az akciójelenetek, hogy hajlamos az ember mindezt megbocsátani, mivel a szórakozás így is garantált.
Felvezetéssel nem is nagyon tököl a film, pontosan ott csatlakozunk be az események sodrásába, ahol az előző rész végén elköszöntünk. Wick száműzötté válik, mivel gyilkolt a védett helynek minősülő Continental szálloda falain belül, vagyis mostantól fogva szabad préda bármelyik orgyilkos számára, a fejére kitűzött 14 millió dolláros vérdíj pedig eléggé kecsegtető összegnek tűnik. Meg is próbálja a fél világ puskavégre kapni, de természetesen ő még mindig egy hajszálnyival gyorsabban osztja ki a pontos fejlövéseket, mint ellenfelei. Ismét egy kicsivel többet tudunk meg arról az egyébként nagyon izgalmas alvilágról, ahol aranyérmék és vérrel megpecsételt szerződések cserélnek gazdát, sőt Wick múltjáról is kapunk pár új infót, de alapvetően a John Wick: 3. felvonás nem a sztorijával fogja elcsábítani a nézőket.
Ezt legalább nem is rejti véka alá, és elég hamar világossá teszi számunkra, hogy feszesre írt narratíva és hatalmas csavarok helyett itt viszonylag random követik egymást az események és a helyszínek, percenként képesek elveiket és világnézetüket megváltoztatni a szereplők. A film végére már az sem teljesen világos, hogy egyáltalán hogyan és miért jutottunk el odáig, azon kívül persze, hogy jó dolog több helyszínen is megmutatni Wick és a világ összes másik bérgyilkosának soha véget nem érő összecsapásait. A most bedobott új mellékszereplők sem tesznek hozzá sokat az egészhez, a régiek pedig tényleg csak azért lettek visszahozva, hogy érződjön, ez egy önálló életet élő univerzum.
A John Wick 3 helyenként már nem csak az önirónia eszközéhez nyúl, hanem kifejezetten paródiába hajlik - erre főleg Mark Dacascos karaktere erősít rá, de a régi idők veteránját így is remek újra a vásznon látni. A felsorolt, teljesen világos és megmásíthatatlan hibák ellenére, a széteső történet dacára a John Wick 3 működik. Még azt sem veszi észre az ember, hogy a főhős csak és kizárólag azért marad életben, mert amikor meg tudnák ölni (és nem egy ilyen alkalom van), valamiért mindig inkább kihagyják a ziccert a harcedzett gyilkosok. Dacascos sötétből lecsapó klánja, vagy épp Halle Berry páncélozott kutyái olyan remekül koreografált, gondosan beállított, és a megszokottól mindig csak egy kicsivel túlhúzott erőszakossággal bíró jelenetekben osztják a halált, hogy a néző nem tehet mást: hátradől és élvezi az egészet. Mindebben az a zseniális, hogy közben egyszer sem válik cikivé az egész, nem érezzük úgy, hogy egy bűnös élvezetnek hódolunk és valójában húznunk kéne a szánkat.
A kaszkadőrből lett rendező, Chad Stahelski ezeknek a harcjeleneknek a mestere, és tehetségét most is kamatoztatni tudta. Már-már szájbarágósan adták a tudtunkra, hogy messze nincs vége John Wick kalandjának, akit pedig eddig szórakoztat az orgyilkosok immár a legkisebb mértékben sem komolyan vehető meséje, valószínűleg a Rémkirály negyedik bevetésére is jegyet fog váltani. Békére akkor sem számítunk.
