Őszintén tudtunk kacagni rajta, mikor tizennégy éve Motkány először kezdte hajkurászni a makkot. Szívderítő volt, ahogy meghallottuk Geszti Pétert elváltoztatott hangját a tökkelütött lajhár hangjaként és a "pufók" mamut, valamint a mindenre képes kardfogú tigris jellemfejlődése is megindító volt. A Chris Wedge és Carlos Saldanha alkotta páros olyat alkotott a Jégkorszakkal, amely a ma napig az egyik legjobb mese és mint utólag kiderült, egy jól jövedelmező franchise alapjait fektették le. Teltek múltak az évek, jött az olvadás, majd a dínók hajnala és a sorozat még mindig tudott újat mutatni, még mindig sikerült megtartania utánozhatatlan báját. A hosszúra nyúlt franchise-ok elkerülhetetlen hanyatlását a 2012-es Vándorló kontinensen érhettük tetten, amely ugyan szórakoztató volt, de érezni lehetett rajta, hogy már fárad a koncepció. Ez az állapot a legújabb, a Jégkorszak: A nagy bumm című epizódban tetőzött be.
Míg korábban minden alkalommal egy jól összerakott sztorival találkozhattunk (még a negyedik rész esetében is volt egy korrekt alap), addig az új Jégkorszak legfőbb problémája, hogy a forgatókönyv nem történetet, csupán egy alapkoncepciót, egymásra dobált helyzeteket és temérdek karaktert tartalmaz.
Motkány már inkább fárasztó, mintsem vicces ügyetlenkedése sokadszorra is beindít egy világformáló folyamatot, amely ezúttal egy a Föld felé meginduló aszteroidában merül ki. Hőseink eközben élik mindennapjaikat, az előző film óta Manny családja is bővült a lánya kelekótya udvarlójával, akik függetlenedni szeretnének az ősöktől. Diego és párja családalapításon törik a fejüket, Sid élete szerelmét keresi, a dínók hajnalában megismert szupermenyét, Buck pedig védi a földalatti világát. Az aszteroida persze ismét összehozza az utóbbi évek során egyre nagyobbá cseperedett csapatot, akik a játékidő teltével újabbakkal bővülnek (például a szerzeteslámával és a tollas dínókkal), viszont a rengeteg szereplő átka itt is előjön, tulajdonképpen egyikkőjükre sem marad elég idő. Éppen ezért hiába lenne érdekes Diego, Manny vagy Sid válsága, személyes szálaik elsikkadnak a nagy egészben.
Ezzel szemben a készítők minden eddiginél magasabb fordulatszámon szerették volna pörgetni a humorfaktort, csakhogy kedvenceink szerethető dillentantizmusából a Nagy bumm tekintetében elveszett a szerethetőség és kis túlzással élve csak utóbbi maradt. A legkisebbek számára talán még vicces, ha sokadszorra is azt nézik, ahogy hasra esik valaki vagy a fejére pottyan valami, de tekintve, hogy a teremben számos gyerkőc kínosan hallgatott egy-egy viccesebbnek szánt jelenetnél, talán nem ördögtől való gondolat azt hinni, hogy ezt már az ő torkukon sem lehet így lenyomni. A legjobban ez Buckob figyelhető meg, aki legutóbb még a jópofaság és lükeség határán egyensúlyozott, ezúttal viszont indokolatlanul zakkant lett.
Mindezek ellenére a Jégkorszak: A nagy bumm mégsem teljesen vállalhatatlan, ugyanis örökölt annyit az elődeiből, hogy továbbra is korrektül szórakoztasson. Vannak eltalált pillanatai, mókás helyzetkomikumai, alkalomadtán jókat lehet rajta derülni és kedvenc jégkorszaki állataink is tartogatnak meglepetéseket, de sajnos a receptből kiveszett a szív, a szerethetőség és átadta a helyét az alapok nélküli, túltolt jópofizásnak. Hollywood kifacsarta belőle az utolsó cseppeket is és ezzel kipusztulásra ítélte a franchise-t.
Ha érdekel egy másik vélemény is a filmről, olvasd el a Puliwood kritikáját.
