Már előre látom, ez a lemez megint meg fogja osztani a rajongókat - ugyanis az átlag Maiden hallgató a Two Minutes to Midnightot, meg a Run to the Hillst várja minden egyes Maiden lemezen - ez pedig nem az a Maiden.
A lemez felvételekor már lehetett tudni, hogy a készítők, a hangmérnökök és a zenészek a 80-as évekhez, ahhoz a hangzáshoz, ahhoz a technológiához nyúlnak vissza: ez egyértelműen jót tett a lemeznek, amely sokkal inkább emlékeztet a Meat Loaf típusú történetmesélős rockzenére (nevezzük majdnem progresszív rocknak), mint a nagy klasszikus Maiden albumokra. Én egyszer sem tudtam a lemezt hallgatva elképzelni azt a tömeget, amely a nagy Maiden slágerekre csápol - inkább egy picit elgondolkodóbb tömeget képzeltem el, akik ülnek és figyelnek, mit mesél Bruce Dickinson és a többi öt kiváló zenész - voltaképp ez jellemzi a lemezt a legjobban, ez egy „mesedélután" heavy-metálban elmondva - kiállásokkal, ritmus és hangnemváltásokkal, mint ahogy ez a progresszív világban megszokott.
Nem véletlen, hogy a legrövidebb dal, a The Alchemist voltaképp a leginkább Maidenes, viszont például a lemezt záró When the Wild Wind Blows több, mint 11 perc...
Bátran elmondhatjuk, hogy nem olyan feszes, mint a többi Maiden album, nem annyira erőteljes, nem annyira szuperkemény (bár megszólal, ahol kell), sőt, néha emlékeztet egy-két régebbi maiden motívumra is, ennek ellenére nagyon kellemes, barátságos, történetmesélős hallgatnivaló, egy olyan Iron Maidentől, amely picit progresszívebb, „öregebb" érettebb, mint a legnagyobb slágerei. Tény, hogy a The Final Frontier sosem fog felérni a legnagyobb Maiden lemezek közé, ennek ellenére rengeteg értékkel rendelkezik, sokat játszanak rajta a zenészek progresszív, dinamikus elemekkel, a történetmesélés szélsőségeivel.
Zeneileg visszafogottabb, de nem is vár már el senki a Maidentől őrült pogózást. Nekem, aki rengeteg progresszív zenét hallgatok, nagyon bejött a lemez, picit öregesebb, picit érettebb és jóval elgondolkodtatóbb...
4,5/5
Progresszív Maiden éretten, bölcsen, megfontoltan.
