Jaj, istenem, végem van. Ezt az albumot meghallgatni kábé olyan érzés, mint amikor bele vagy szeretve az autókba, és valaki meglep egy Trabanttal, mert hát annak is négy kereke van, biztos azt is szereted... Gyu megbízhatóan szállítja nekem a dallamos rockzenéket, hiszen ez a stílus szívem egyik csücske, de az olasz Hungryheart képében egy tipikus „wannabe" zenekart kaptam. Hallatszik, hogy jó zenéken nőttek fel, mint a Tyketto, a Heaven's Edge, vagy hogy ismerősebbet is mondjak, a Whitesnake vagy a Winger. De sajnos az olasz rockzenekarok 90 százalékának problémái náluk is tetten érhetőek: jól megírt másolatokat hallunk borzalmasan gyengén eljátszva. A dob olyan pontatlan, mint Uhrin Benedek szívritmusa a topless bárban, az énekhang is csak próbál feelinges lenni, de inkább csak szenved. Sajnálom, mert a dalok nem lennének rosszak, de tipikusan azzal a helyzettel kell szembesülnünk, hogy az a bizonyos léc túl magasan volt - tán még le sem verték, mert alatta suhantak át ezzel a lemezzel. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni!
2/5
„Hungry heart? Éhes szív? A bézé meg éhes, és ezzel a lemezzel szív."
