Rögtön egy vallomással kell kezdenem: nagyon szerettem a 2004-es első Hellboy mozit, és a 2008-as folytatást is. Guillermo del Toro két filmje markánsan különbözött egymástól (az első rész nagyjából képregényhű adaptáció volt, a második mozit viszont teljes egészében saját mesevilága köré építette fel a rendező), de ezzel együtt azért minimum szerethető volt. Éppen ezért végtelenül szomorú voltam, mikor kiderült, del Toro (és az egykori címszereplő, Ron Perlman) bármennyit is tepert érte, csak nem sikerült megállapodni a trilógia nagy fináléjáról. Ehelyett inkább egy rebooton kezdett el dolgozni az utóbbi években főleg sorozatokat rendező Neil Marshall, és az a Andrew Cosby, akinek a neve forgatókönyvíróként korábban csak A hetedik érzék és az Eureka szériák mellett szerepelt. Én pedig csak remélni tudom, hogy a közeljövőben nem is adnak újra tollat a kezébe. A karakter megalkotójának, Mike Mignolanak pedig el kellene gondolkodnia azon, kinek a kezébe adja Hellboy megfilmesítésének jogait, mert ez a néhol azért valóban szórakoztató, de főleg inkább elszomorító mozi az ő bábáskodása mellett jött létre.
Nem a színészeken múlott a dolog. A Stranger Thingsből is ismert David Harbournak jól áll a vörös jelmez, és bár egy teljesen más személyiségű és habitusú Hellboyt ismerünk meg általa, ez alapvetően mégsem jelent gondot. Ugyan Hellboy külsőleg egy felnőtt férfi adottságaival rendelkezik, a képregényekben és a korábbi filmekben is egy tinifiú mentalitása és szellemi képességei párosultak ehhez. Míg a korábbi adaptációkban ez a bizonyos tini egy cicákkal búslakodó, magába forduló, hősszerelmes kamasz volt, most egy lázadó, ajtókat berúgó és szülőkkel veszekedő tinédzsert kapunk. Ez a vonal azonban akkor tudna rendesen működni, ha sikerülne szépen kibontani Hellboy és nevelőapja, Broom professzor (Ian McShane) kapcsolatát, a forgatókönyvben tátongó óriási lukak azonban már itt is alaposan belerondítanak az összképbe.
Az alapkonfliktus egyébként nagyjából annyi, hogy az Arthur király idejében kiiktatott boszorkánykirálynő, Nimue (Milla Jovovich) vissza akar térni az élők közé, egyúttal pedig ha már itt van, kiirtaná az emberiséget. A nagy kérdés pedig az, hogy a démoni felmenőkkel rendelkező főhős vajon elcsábul-e és mellé áll, vagy inkább megmenti a világot - gondolom nem nehéz kitalálni erre a választ, és a forgatókönyv sem cifrázta ezt túl, de ne szaladjunk még ennyire előre. Nimue személyében sikerül prezentálni az utóbbi évek egyik legérdektelenebb képregényes és dark fantasy főgonoszát, ami azért nem kis teljesítmény. Az alibiből mögé pakolt motivációkat egy kósza másodpercig sem tudja majd senki sem komolyan venni. A többi rosszfiú esetében is maximum a látványra lehetnek büszkék az alkotók, valóban jól néznek ki a mitikus rondaságok, ez pedig egy ilyen mozinál elengedhetetlen. A költségvetés korlátai persze azért látszanak, de nagyon ritkán futunk csak bele béna CGI-ba; egyedül a halottidézős jeleneteket tudnám negatív példaként megemlíteni.
Hellboy korábbi társai (vagyis az előző két filmben bemutatott mellékszereplők) közül senki sem tér vissza, helyettük Alice Monaghan (Sasha Lane) és Ben Daimio őrnagy (Daniel Dae Kim) érkezik, akik kanyarban sincsenek Liz Shermanhez vagy Abe Sapienhez képest. A papírvékony karaktereken pedig az a történet sem segít sokat, amit leginkább a reggel kávé mellett dobhattak össze öt perc alatt egy kockás füzetbe. Véletlenszerűen egymás után dobált jelenetek követik egymást, az apa-fiú szál és a Nimue-Hellboy vonal is teljesen logikátlan, a szereplők gond nélkül teleportálnak egyik helyszínről a másikra (tehát sosincs figyelembe véve a két helyszín közötti út megtételéhez szükséges idő). Tökéletesen vázolja a színvonalat az a jelenet, amelyben Daimio konstatálja, elfogyott a lőszere, így nem tud tovább harcolni a rárontó rondaságok ellen. Majd két jelenettel később újra vidáman halomra lő mindenkit, sőt még újabb tárat is cserél.
Nem véletlenül kapott 18-as karikát az új Hellboy, ezt már a film első perce egyértelművé teszi a számunkra. Végig durva káromkodások röpködnek, a fordítok pedig szerencsére ezúttal nem finomkodták el a dolgot a köznyelvtől idegen, ódon szófordulatokkal, itt bizony ki lesz mondva az, amit ki kell mondani. Kár, hogy a fordítás minőségét nem tükrözik a szinkronhangok, akad közöttük pár elbénázott választás. A durva nyelvezethez még nála is keményebb látvány párosul: nem csak a vér omlik hektószámra, hanem a belsőségekben, zsigerekben és szemgolyókban is úszni fogunk. Nyilván van, akit ez zavar és akad olyan is, aki tapsikol tőle örömében (én kifejezetten élveztem a korhatáros erőszakot), de mindenképp érdemes ezzel tisztában lenni, mielőtt beülünk a filmre. A humor egyáltalán nincs túlerőltetve, akad pár jobban sikerült poén, de messze nem ez a fő csapásvonal, pedig lehet, hogy jót tett volna a Hellboynak.
Hatalmas baklövés volt ezért a filmért kukázni Guillermo del Toro harmadik moziját, a vér és az erős nyelvezet nem képes elvinni a hátán a 2019-es Hellboyt, ahhoz ugyanis, hogy tényleg elejétől a végéig élvezni lehessen, rendesen megírt karakterekre és ennél mérföldekkel jobb forgatókönyvre lett volna szükség. Nem a színészekre kell haragudni, hogy ebből az alapanyagból ennyit tudtak kihozni, sokkal inkább a rendező és a forgatókönyvíró érdemli most a keresetlen szavakat. És Mike Mignola is, aki mindehhez asszisztált. Egyszer nézős vérgőzös dark fantasy/akció hibridnek még így is elmegy a film, de sokkal több volt ebben a karakterben és univerzumban.
