Ülök a moziban, tíz perce megy a film, és engem ver a víz, szédülök, hányingerem van, ki akarok menni. Nem csak azért, mert fekete pólóban rohantam át a városon ebben a kellemes, tavasziasból már-már nyáriasba hajló délelőttön, hogy elérjem a Hardcore Henry mai sajtóvetítését, hanem azért is, mert bár papíron jó ötletnek tűnik GoPro kamerákkal filmet forgatni, a gyakorlatban nem mindig az, vagy legalábbis nem így. Kell egy kis idő, míg az ember megszokja, hogy 170 fokos képet lát, illetve hogy igazából nem is mindig látja, mert a gyors mozdulatoknál a kép teljesen elmosódik, a fókusz meg elveszik. A film tökéletesen bemutatja, mi működik az akciókamerákkal és mi nem, és aki az FPS-ekben is azzal kezdi, hogy kikapcsolja a motion blurt, az ezt is csak félig-meddig fogja élvezni. Mindenesetre ne menjetek ki a moziból tizenöt perc után, vigyetek magatokkal sok folyadékot, izgalmas és érdekes másfél óra vár rátok.
Core i-Henry
Ha a Harcore Henry egy hagyományos film lenne, valószínűleg hamar meg tudnánk róla feledkezni, és jobban zavarna az is, hogy 90%-ban nem szól semmiről, csak az akcióról. A sztori röviden összefoglalva annyi, hogy Henry valami baleset következtében elvesztette az emlékeit és végtagjait, de egy laboratóriumban szuperprotéziseket kapott, ami miatt viszont egy Akan nevű, szuperképességekkel rendelkező (teljes rejtély, hogy miért tud telepatikus úton mozgatni dolgokat, de ezzel talán a Metal Gear Solidra akartak utalni) nem kimondottan barátságos orosz bűnöző vadászik rá. Másfél óra alatt két perce nem marad pihenni, mert amikor már azt hinnénk, nyugi van, jön egy lángszórós csóva, egy furgonnyi rosszarcú, egy tank, egy helikopter, robban valami, és lövöldözni, menekülni, vagy leginkább lövöldözve menekülni kell. Lépten-nyomon megjelenik egy Jimmy nevű tudós, aki elmondja, merre tovább, Henry pedig követi őt, viszont mindenhol utolérik. Persze nem maradhatott ki a minden orosz bűnözős filmben kötelező elemként megjelenő kupleráj sem, csak hogy ne csak a vér indokolja a 16+-os korhatár besorolást. A film folyamatosan pörög, de ha kivennénk az akciójeleneteket, húsz percben le lehetne zavarni a történetet. A Hardcore Henry egyértelműen egy látványfilm, és ha ennek tudatában ül be a néző, jól fog szórakozni. Az erőszakot néha a Duke Nukemhez hasonlóan viszi túlzásba, amikor az ember már nem szörnyülködik a véren, hanem nevet azon, ami történik.
Ami ezzel a kamerás megoldással működik, azok a lassú jelenetek - akkor tényleg olyan, mintha Henry szemszögéből élnénk át az eseményeket. A lövöldözés szintén élvezetes, még néhány parkourozós rész is ilyen, de amikor begyorsul, akkor nem olyan, mintha mi lennénk Henry szerepében, hanem olyan, mintha egy akcióhősre akciókamerákat szereltek volna, és azt látnánk. Ami tökre igaz is, csak nem ez volt a cél. Az egyik verekedős jelenetből szinte semmit nem látni, csak akkor tudjuk, mi történt, amikor Henry a földre került.
A srác, aki videojátékhős akart lenni
Látszik, hogy az író-rendező Ilya Naishuller számára nem idegen a videojátékok világa (vagy legalábbis jól felkészült). Nyilván egy ilyen film az FPS-eket jól ismerők érdeklődését kelti fel elsősorban, és őket a Duke Nukem-szerű poénokon, valamint a Psycho Mantis-hoz hasonló főgonoszon kívül egyéb kikacsintásokkal is megjutalmazza. A szállodás jelenet például teljesen olyan, mint a Call of Duty 4 egyik legemlékezetesebb pályája, amin Pripjatyban kellett mesterlövészkednünk, de biztos van még más is, amit én nem vettem észre. Henry egyébként többször is "power-upokat" vesz fel: adrenalin injekciót, fejlettebb akksit a testébe (tudjátok, félig-meddig kiborg), meg egy kevés kokaint, aztán elindul valami ütős zene (pl. a Queentől a Don't Stop Me Now, ami a trailerben is hallatszik), és tényleg akcióhősnek érezhetjük magunkat.
A Hardcore Henry a megvalósítása miatt minimum érdekes, a másfél órányi szinte szüntelen akció miatt pedig kimondottan izgalmas film. A színészi játék néha harmatos, de a főszereplők megteszik, amit meg kell, a többieket meg úgyis csak addig látjuk, amíg fel nem rúgja vagy le nem lövi őket hősünk. Nem kell komolyan venni, arra számítani, hogy bármi kiszámíthatatlan csavar lesz a végén (közben azért van egy-kettő); csak átadni magunkat az élménynek, hagyni, hogy vezessen, és megpróbálni nem belehányni a mellettünk ülő popcornos vödrébe.
