Minden kétséget kizáróan az elmúlt évek egyik legfontosabb kulturális eseménye, hogy az Oscar-díjas hollywoodi zeneszerző, Hans Zimmer koncertet adott Budapesten. John Williams mellett Zimmert okkal tartják korunk legjelentősebb komponistájának, noha más-más iskolát, stílust és korosztályt képviselnek, mindketten felejthetetlen dallamokkal örvendeztették meg nem csak a filmzene rajongókat, hanem a zene szerelmeseit is. Zimmer elmondása szerint irtózatosan lámpalázas, de a koncert nyújtotta élmény fényében ezt nehezen hisszük el.
Esőember
Zimmer népszerűségét mutatja, hogy a Papp László Sportaréna már a kezdés előtt fél órával tömve volt és a lehető legkülönbözőbb korcsoportok képviselték magukat a tízenéves kölyköktől a nyugdíjasokig. Nem hiába, hiszen a zeneszerző több évtizedes munkássága során rengeteg mindenkire gyakorolt hatást a filmiparon túl is.
Amikor pedig tűpontosan 20 órakor elkezdődik az előadás, üdvrivalgás fogadja a színpadra felbattyogó zeneszerzőt, aki ahelyett, hogy egy hosszas köszöntőbeszéddel konferálná fel, hogy mi vár ránk az elkövetkezendő három órában a zene nyelvén üdvözli először a magyarokat.
A Miss Daisy sofőrjével induló szvit kellemesen megalapozza a hangulatot, és az apránként betársuló vonósok, vagy oboások képében megismerjük az elsődleges közreműködőket, majd egy hirtelen váltással felcsendülnek a Sherlock Holmes bohókás dallamai.
Zimmer egy gyors váltással a zongorát bendzsóra cseréli, miközben az ütős szekció is bemutatkozik, hogy aztán a Mester visszapattanjon a billentyűk mögé a Madagaszkár dallamaira és betársuljon mellé a zenekar többi része: a rezesek, a vonósok és a kórus.
Ezzel már kenyérre is kente a közönséget, amikor pedig végre a mikrofonhoz lép, közel tökéletes magyarsággal mondja, hogy "Jó estét, Budapest!", akkor már tudjuk, hogy nyert.
Csillagok között
Persze most belemehetnék a műsor lépésről lépésre történő ismertetésébe, de ezzel nagy valószínűséggel csak még jobban megfájdítanám a kedves olvasó szívét, akinek nem lehetett része ebben az audióvizuális csodában, arról nem is beszélve, hogy szavakkal szinte leírhatatlan maga a koncert.
Akárcsak Zimmer személye. Ahhoz képest ugyanis, hogy elmondása szerint rendkívül lámpalázas és nem szeret szerepelni, ez a legkevésbé sem érződik rajta vagy az előadáson, és két track között olyan könnyedén sztorizgat a nézővel, mintha csak egy baráti összejövetelen lenne, nem pedig egy több 10 000 fős stadionban.
A családias légkör egyébként is jellemző az egész előadásra: jószerivel nincs olyan zenész a több száz fős stábban, akit Zimmer ne mutatna be, akihez ne fűződne valamilyen sztorija, vagy aki ne lenne számára kedves valamilyen okból. Egyenrangú társakként hivatkozik rájuk, nem rest a háttérbe vonulni, hogy partnereinek is kijusson a rivaldafényből. Zimmer kicsit olyan, mint a mindig sztorizgató nagybácsi, mindenkivel jóban van és mindig van egy anekdotája, csak ő szavak helyett inkább a zene nyelvén beszél, ha van rá mód. Nem tudunk rá haragudni ezért.
Ahhoz a csodához pedig, amit közel három keresztül a néző elé tár, ahhoz bizony a zenekar tökéletes, összehangolt játéka és a fejet, fület, agyat és egyéb érzékszervet letépő hangorkán kellett. A fénytechnika tökéletes összhangban van a zenészek játékával és nagy bölcsen nem estek abba a hibába, hogy filmrészletek fussanak a háttérben, hanem csak nagyon minimális animációkat láthatunk, amik tökéletesen visszaadták a film, vagy az adott karakter hangulatát, amihez eredetileg a zene íródott.
A Sötét Lovag
És nem akármilyen zenékből áll a repertoár, amit felsorolni is nehéz: Az utolsó esély, Angyalok és Démonok, Gladiátor, Da Vinci Kód, Az oroszlánkirály, A Karib-tenger kalózai, Tiszta románc, Esőember, Zöld kártya, Az Acélember, Az őrület határán, A Sötét Lovag-trilógia, A csodálatos Pókember 2. Csillagok között és a tökéletes zárásként az Eredet.
Ezek már egyenként is libabőrözős hatást keltenének, nemhogy egyszerre, de fel sem ocsúdsz a kissé rockosra hangszerel Angyalok és Démonokból, máris hidegrázásod van a Gladiátortól, amikor pedig Lebo M kántálásával kezdetét veszi Az oroszlánkirály, a közönség egy emberként őrjöng, hogy A Karib-tenger kalózainál kirúgják a sportaréna oldalát.
A második félidőben a meghittebb darabok (Tiszta románc, Az őrület határán) váltakoztak a masszívvabb szvitekkel, mint például A csodálatos Pókember 2 metál koncertre emlékeztető dubstep mókája, valamint A Sötét Lovag-trilógia zenei összefoglalója.
Ezt a részt egyébként is a Christopher Nolan filmjeihez készült darabok uralták, azonban Zimmer egy nagyon megható főhajtással is előrukkolt, amikor Heath Ledgerről és az Aurora mozi áldozatairól emlékezett meg és az ő hozzájuk íródott mementóját játszotta a zenekar.
És ezen csodálatos zenei szerzemények között néha az ember elmerengve nézi a színpad közepén zongorázó/gitározó/bendzsózó szerény, mégis rendkívül közvetlen embert, aki ezt a temérdek remekművet létrehozta és hozzájárult egy-egy film élvezeti értékéhez, halhatatlanná válásához.
Egyértelműen örömzenélés volt ez nem csak Zimmerék, hanem a közönség számára is, egy élethosszig tartó, felejthetetlen élménnyel gazdagítva a nagyérdeműt, amely után minden hasonló koncertet akarva-akaratlanul is mérni fogunk. Mi pedig csak annyit tudunk mondani: "Köszönjük, Mr. Zimmer!"
