Ez az eset volt az, amire ezt bátran leírhattam. Ez a film egyáltalán nem rossz. Nagyon kellemes, másfél órás, „megnézem és kikapcsolódom" típusú film. S ez csak azért szomorú számomra, mert lehetett volna ennél több is. A forgatókönyv már 12 éve kész volt, rendezőként felmerült Tony Scott, Michael Mann, Jonathan Mostow és Gabriele Mucchino neve is, Michael Mann később producere lett a Hancocknak, amit Peter Berg rendezett. Miért érdekes ez? Ugyanis a film megtekintése után valahogy hiányérzetem maradt - talán egy karakteresebb rendező többet kihozhatott volna belőle. Esetleg lehetett volna belőle szuperhős-paródiát, vagy szuperhősős romantikát csinálni, de a kettő együtt kicsit sok volt - vagy Peter Berg volt kevés.
Beindítjuk a rekeszizmokat.
Nincs mit tenni, a film eleje meglehetősen vicces és igen kreatívan, jól ki van találva. Az alkoholista, életunt szuperhős minden, csak nem a jól ismert, jól fésült amerikai klisé - őnála még a legjobb szándékból is hatalmas katasztrófa lesz. Öntörvényű, nem izgatja senki és semmi - talán csak az, hogy meglegyen a megfelelő piamennyiség. Nevetünk is cefetül a jópofán eltalált poénokon, a szuperhős igencsak emberi viselkedésén. Engem csak a „nyuszi vagy McFly?" szindróma zavart... Hancock ugyanis az Asshole szóra indul be úgy, ahogy Marty McFly tette arra, hogy „nyuszi vagy". Hát ez elég laposka, lássuk be. A dolog ettől még dübörög egész addig, amíg hősünk börtönbe nem vonul - attól kezdve a pimaszul eredeti, jópofa szuperhősség a háttérbe vonul és nyálas-bájos szerelmi történet kerekedik a filmből, ami az idősebb (a.k.a. 10-es éveiből kinőtt) nézőközönséget igencsak szívenütheti.
Beindítjuk a könnyzacskókat
Önmagában persze nem gond, hogy egy vígjátéknak indult film romantikus filmmé válik, hiszen Charlize Theron-t ki ne fogadná el személyes rajongónak? A gond csak az, hogy a film elején észlelhető pörgés, a dinamika a semmibe száll, az egész a hátsó részére tottyan és a könnycseppek síkosító hatásának köszönhetően vonszolódik csak előre. Szívesen vettem volna, ha megmaradnak a jópofa poénok, miközben azért kapunk egy feszültségekkel teli párkapcsolatot is - de úgy érzem, ez utóbbi kissé túl lett dimenzionálva a filmben, túl lett nyálazva és hollywoodizálva. Ez kb olyan érzés, mint amikor megismerünk egy helyes, jópofa csajt, akit érdekel a számítógép, a játékok, a rockandroll, aztán hatra haza kell mennie, mert kezdődnek Julió Cesar és José Armando kalandjai a Zone Romanticán, majd este ugye jön a Győzike show, amit nézni kell, sőt, Anettka nélkül sem lehet elaludni. Önmagában mindkét dolognak lenne létjogosultsága, de együtt kioltják egymást. Ilyen a Hancock is - mindkét „filmrésznek" lenne önmagában létjogosultsága: gyakorlatban egymást húzzák le. Persze ettől a Hancock még egy kellemes, másfél órás, „megnézem és kikapcsolódom" típusú film. Ja, hogy ezt már írtam? :) Mert ez a lényeg...
Gyu
