A Quimbyt legtöbben a Most múlik pontosanról ismerik. A zenekar már-már gyűlöli a dalt, ami megismertette őket egy tágabb közönséggel, szerencsére viszont mindig akad valami új, van miből válogatni, és három év alatt össze is gyűlt a Kaktuszliget megszületéséhez elegendő anyag.
A lemezt nyitó Kivándorló Bluest már régóta ismerjük, klip is készült hozzá, szerette a rádió, szeretjük mi is. Az ezt követő Unbekannte Schmerzenben a trombitás Kárpáti Dódi énekel (a félig német szöveget is ő írta), de azon kívül, hogy jól meg lehet rá őrülni, nem kimondottan jó.
A Quimby azért mégiscsak magyarul a legjobb, és ezt a banda is kezdi beismerni: csak egy angol szám van a lemezen, a Son of a Bitch. Ez jó irány. A Kaktuszligetre főleg pörgős dalok kerültek: bár az Állatok a legelőn az elején még becsapós, amikor beindul, nem lehet nem koordinálatlanul vergődni rá (nevezzük táncnak), a Senki se menekül pedig az Autó egy szerpentinenre hasonló „utazós dal”.
A Hajnali pszicho és a Kényszerleszállás kicsit elvontabb, a Hó pedig konkrétan egy gyerekdal – ha nem tetszik, nem kell megijedni. Kiváló zárás a klubhangulatot idéző, megnyugtató Búvóhely, ami után az ember boldogan konstatálja, hogy végtére a Quimby még ennyi év után is tud jó lenni. De tud jobb is lenni.
4/5
