Míg napjainkban a patikamérlegen adagolt, fókuszcsoportokon kinevelt és lehetőleg a minél komolyabb bevételt ígérő mörcs értékesítését szem előtt tartó koncepciókból készülnek a rajzfilmek és az animációs sorozatok, a mostani harmincas-negyvenes generáció olyan alkotásokon nőtt fel, amelyeket látva akaratlanul is eltöprengünk: és ezt így hogy?!? Naftalinszagú öregember vibe-okat idéző morgolódások közepette szokott gyakran elhangzani, hogy bezzeg a mi időnkben még voltak barátaink, nem szólt az egész nap a számítózásról, idősebb generációk képviselőitől pedig már-már a paródia határát súroló zsörtölődés keretében tudhatjuk meg, hogy ők még salakot ettek, éjjel 3-kor keltek, hogy jeges pocsolyákon átgázolva, gyalog tegyenek meg 10-47 kilométert az iskoláig.
A fentiek persze a túlzás kategóriájába esnek, azonban kétségtelen, hogy a mai rajzfilmek és animációs alkotások - legyen szó egész estés produkcióról vagy sorozatról - irányából nézve, a XX. század utolsó évtizedében bizony nem fukarkodtak a bizarr ötletekkel a rajzfilmesek. Persze az ötlet még hagyján, hiszen a sokat látott stúdiófőnökök bizonyára napi szinten találkoznak olyan felvetésekkel, amelyek láttán még egy dadaista művész is elismerően csettintene. A körülmények furcsa együttállásának köszönhetően azonban ebben az időszakban egy egész sor olyan animációs mű kaphatott zöld lámpát, amelyekből utólag bizonyára tucatnyi gyerekpszichológiai diplomamunka és pHD készült, annyira szürreálisak.
Az alábbi listát erősen csikorgó fogazattal állítottuk össze, mivel olyan bő merítésből dolgozhattunk, hogy kis túlzással akár az év végéig is sorolhatnánk a bizarrabbnál bizarrabb művek címeit. Lássuk tehát, milyen címek epizódjait várták stábunk tagjai annak idején, szüleink őszinte megdöbbenésére.
A kifordított fiú
Itt akár egyből be is fejezhetnénk a cikket, nehéz ugyanis elképzelni vadabb ötletet, mint annak a gyurmából megformált kisfiúnak a történetét, aki egyszer túl dinamikusan használta a hintát, ennek következtében pedig a teste kifordult, mint egy hanyagul levetett pulóver. Vagyis, a belső szervei a testén kívül helyezkednek el, ezt - az igazán csip-csup apróságot - leszámítva olyan, mint bármelyik kortársa. Ez egyébként a klasszikus szuperhősös eredettörténetek vonalvezetését követi, a kifordított fiútól ugyanis iszonyodnak a felnőttek - ami szomorú, de találó korkép a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek elején tapasztalható általános szülői hozzáállásról. Ennek köszönhetően viszont a gyurmasrác a kortársai között valóságos hőssé válva egyfajta bosszúállóként száll síkra a gyerekeket fenyegető veszélyekkel és problémákkal szemben.
A sorozat érdekessége, hogy a kifordított fiú kalandjaiból mindössze öt percnyi animáció készült el, az akkortájt még a márkanevét építgető Nickelodeon azonban ezt képes volt széthúzni az 1989 és 1993 közötti időszakra. A széria egyik legemlékezetesebb jelenete a rapcsata a kifordított fiú és MC Mallet között. Tagadhatatlanul a kilencvenes évek egyik legbizarrabb látványvilágával megáldott alkotásról beszélhetünk.
Boci és Pipi
A Cartoon Network is "nagyot ment" a kilencvenes évek második felében, olyannyira, hogy sok akkori cím - Dexter Laboratóriuma, Pindur Pandúrok, stb. - a mai napig releváns tudott maradni, akár a rajzfilmek, akár a mémek világáról van szó. Előbbi címnek köszönhetően pedig valószínűleg kevés olyan mostani harmincas-negyvenes él a bolygón, aki ne tudná, hogy kell kimondani franciául a sajtos omlett nevét. Ezek azonban szinte már unalmasan "normális" rajzfilmek, már persze ha túllendülünk azon, hogy egy általános iskolás kisfiúnak szupermodern laboratóriuma van, illetve, hogy egy professzor a nevelt lányain végez megkérdőjelezhető kísérleteket.
Ugyanebből az időszakból viszont mindenképpen ide kívánkozik a Boci és Pipi (Cow and Chicken) című üdítő baromság, amelynek készítői a nyilvánvaló lehetetlenségekre fittyet hányva képzeltek el egy olyan mozaikcsaládot, amelyben a két címszereplő jószág egymás testvérei, miközben a szüleik teljesen egyértelműen emberek. A családfa kissé aggasztó - és alkalmasint törvénysértő tevékenységeket feltáró - boncolgatásától most eltekintenénk, ehelyett megemlítjük, hogy a groteszk humorú sorozatban gyakori szereplő volt maga az ördög (Red Guy), aki előszeretettel mutogatta az ülepét a szereplőknek és a nézőknek egyaránt. De megemlíthetjük a legcsodálatosabb szereplőt, Cousin Bonelesst is, aki egy olyan baromfi, akinek testében egyetlen csont sincs, így minden jelenetben egyfajta rongybabaként jelenik meg. A Boci és Pipi eredettörténetének érdekessége, hogy a készítő David Feiss nem egy bemindenezett ozorázás alkalmából rukkolt elő az ötlettel, hanem a kislányának rögtönzött esti mesét gondolta tovább, amelynek egy 1997 és 1999 között futott rajzfilmsorozat lett az eredménye, olyan sztárvendég-hangokkal, mint Will Ferrell vagy Mark Hamill
Ren és Stimpy Show
Feltehetően erősebb tudatmódosítók hatására jött létre viszont a Ren & Stimpy Show című önfeledt baromkodás, amelynek szegről-végről némi magyar vonatkozása is van: az ötletgazdát ugyanis John Kricfalusinak hívják, aki 1978-ban saját szórakoztatására rajzolta meg a két főszereplő karakterét, azaz Rent, az érzelmileg labilis csivavát és Stimpyt, a nem túl acélos elméjű, de annál kedvesebb cicát.
A később öt éven keresztül pörgött rajzfilmsorozat a mostani lista talán legfeketébb és legmocskosabb humorát képviseli, ami annak idején annyira nem is tetszett a Nickelodeon vezetőségének, ennek ellenére mégis fél évtizeden keresztül műsoron tartották. A végére aztán teljesen elmérgesedett a viszony köztük és Kricfalusi között, így a két jómadár ámokfutásának a kasza vetett véget. Eddigre azonban már letörölhetetlen nyomot hagytak a vizuális kultúra márványfalán, a hűséges rajongók pedig a mai napig emlegetik a legerősebb jeleneteket.
Bátor, a gyáva kutya
Amennyire elborult az előző tétel, minden furcsaságával együtt olyan szívmelengető Bátor, azaz Courage kutyus története. A horrorvígjátékok hangulatát idéző rajzfilm címszereplője ugyan valóban nem állt kétszer sorba, amikor a bátorságot osztogatták, konkrétan a saját árnyékától is megijed, ez azonban nem gátolja meg abban, hogy rendszeresen megmentse gazdáit, a melegszívű Murielt és a zsémbes Eustace-t a rájuk leselkedő veszélyektől.
A sötét hangulatáról és hasonló humoráról ismert sorozat kiagyalója, John R. Dilwort eredetileg egy hétperces rövid animáció erejéig hívta életre a gyáva kutyát és barátait, de akkora sikert aratott - 1996-ban egészen konkrétan jelölték a legjobb animációs rövidfilmnek járó Oscar-díjra - hogy végül ez lett a sorozat pilot epizódja. A későbbi részekben aztán egymásnak adták a kilincset a földönkívüliek, démonok, őrült tudósok és hasonló fura alakok. Az 1999-től 2002-ig a Cartoon Network alapkövének számító szériáról egyöntetűen pozitív kritikák születtek, sőt egy különleges crossover keretében Bátor még a világ talán legismertebb rajzfilmkutyájával, Scooby Doo-val is találkozhatott.
Robot Chicken
Oké, egy picit csaltunk, mert a Robot Chicken már nem a kilencvenes évek terméke: 2005-ben debütált és a mai napig gyártják az újabb és újabb epizódjait. Ráadásul nem is kifejezetten gyerekeknek szánt sorozatról van szó, amit már abból is sejteni lehet, hogy az egyik főszereplője és ötletgazdája Seth Green általában nem sokat hezitál, ha valami elborult őrültségbe akarják belerángatni. A stop-motion technológiával készülő szkeccssorozat mindent és mindenkit kiparodizál a DC és a Marvel szuperhőseitől kezdve, a szereplők pedig örömmel tapicskolnak a mocskos humorban és ehhez passzoló animációs jelenetekben. Kicsit olyan, mintha az egykori Mekk Mester és hasonló bábfilmek készítőit bezárták volna egy börtöncellába, ahol táplálék gyanánt kizárólag LSD-t és más hallucinogéneket adtak nekik, majd 2005-ben bezavarták őket egy stúdióba.
A Robot Chicken népszerűségét remekül mutatja, hogy a legnagyobb szupersztárok kilincselnek Seth Greennél egy-egy cameo erejéig: az epizódokban többek között - hangként - feltűnt már Kristen Bell, Sean Astin, 50 Cent, Chris Evans, a Karate Kölyök Ralph Macchio, a Hangya, azaz Paul Rudd, de egy ekkora őrületparádéból természetesen maga Snoop Dogg sem maradhatott ki.
MacsEb
A Nickelodeon szerkesztői feltehetően elég járatosak a különféle tudatmódosítók világában, nem véletlen, hogy a szürrealitást csúcsra járató MacsEb epizódjait rendszeresen vetítették az éjszakai órákban is. A koncepció a maga őrültségével együtt is pofonegyszerű: egy olyan lény ugyanis a főszereplője, amelynek az egyik vége egy kutyában, a másik egy macskában végződik - fittyet hányva az alapvető biológiai folyamatokra. Ez a felállás persze aranybánya a szituációs gegekhez, amit a készítők rendesen ki is aknáznak.
Az ötlet egyébként Peter Hannan fejéből pattant ki, miután a szemtanúja volt, ahogy a szomszéd kertben egy kutya és egy macska hosszasan kergetőznek - ekkor arra gondolt, hogy mennyivel viccesebb lenne ugyanez a felállás, ha a két szereplő szó szerint össze lenne nőve. Az 1998-tól 2005-ig futott sorozatban a mellékszereplők is hasonlóan meghökkentőek voltak, a rajongó gyerekeknek pedig bizonyára néha magyarázkodniuk kellett a szüleik előtt, hogy mi ez az őrültség, amit bámulnak a képernyőn.
Animánia
A Warner Bros. sem akart kimaradni a kilencvenes évek felszabadult marháskodásából, aminek az eredménye az Animánia (Animaniacs) című sorozat lett. A három főszereplő, Yakko, Wakko és Dot meghatározhatatlan fajtájú élőlény, akik annyira furának bizonyultak, hogy a Warner fejesei nem engedték őket a képernyőre, helyette inkább bezárták őket a stúdió páncélszekrényébe. Onnan kiszabadulva pedig letarolták a világot, a régi Bolondos dallamok (Looney Tunes) rajzfilmek hangulatát idéző eszetlen - és napjainkból visszanézve bizony tagadhatatlanul szexista - humorukkal.
A sorozat kapóra jött a Warnernek, amely korábban Tapsi Hapsi és Dodó Kacsa segítségével vált komoly tényezővé az animáció világában, a kilencvenes évekre azonban kissé megkopott a nagy öregek fénye - még a Michael Jordan kosaras szünetét kihasználó Space Jam ellenére is - az Animánia népszerűsége azonban segített megőrizni a stúdió pozícióját ezen a téren.
Jamie és a csodalámpa
Ha a Robot Chickennel a jövő felé csaltunk egy picit, ezzel a tétellel a múltba révedünk, ugyanis a Jamie és a csodalámpának bérelt helye van minden hasonló listán. Az 1977 és 1979 között futott brit rajzfilmsorozat Brian Trueman agyszüleménye, akinek szinte biztos, hogy már az óvodában is valamilyen pszichedelikus szer volt a jele. Nehéz ugyanis másra gondolni a rajzfilm képi világa láttán. A sztori lényege, hogy az átlagos brit kisfiú, Jamie és hűséges bobtail kutyája (akit angoul Wordsworth-nek, magyarul Sajónak hívtak) éjszakánként a címbeli csodalámpa segítségével egy térkapun átlépve Kakukkiába utaznak, ahol megannyi szürreális teremtménnyel találkoznak.
Köztük olyanokkal, mint Megvagy hadnagy, az egykerekű rendőrtiszt, aki uborkát használ gumibot gyanánt. Esetleg Rezes Bandi, az álomvilág egyszemélyes zenekara, de megemlíthetjük Fonák Tamást, azaz az Ellenkandúrnagyot, aki mindent fordítva csinál, mint kellene.
Ti milyen további bizarr rajzfilmekkel bővítenétek még a listát?
