Tavaly a Csillagainkban a hiba világított rá arra, hogy egy a főként fiatalságot megcélzó romantikus dráma nem feltétlenül csöpög a nyáltól, pláne ha a karakterek intelligens dialógusokkal viszonyulnak olyan témákhoz, mint a párkapcsolatok vagy a halál.
A Sundance-en nagy sikerrel vetített Én, Earl és a csaj, aki megfog halni John Green regényadaptációjához hasonlóan szintén a fiatalság a halálhoz való viszonyát taglalja, viszont lényegesen játékosabb formában. Ugyanis az antiszociális Greg (Thomas Mann) szülői nyomásra elkezd barátkozni leukémiás iskolatársnőjével, Rachellel (Olivia Cooke), és miután a srác a haverjával, Earl-el (RJ Cyler) a szabadidejükben klasszikus filmeket forgatnak és értelmeznek újra, adja magát az ötlet, hogy csináljanak egyet a beteg lánynak is. Azonban számos más hollywoodi filmmel ellentétben itt a hangsúly nem a film elkészültén van, hanem azon, hogy Greg, aki a filmeket menekülésként használja a valóság elől, hogyan birkózik meg a halál fogalmával, mikor az már a saját kis belső territóriumába is beférkőzik.
Az American Horror Story többszörös rendezője, Alfonso Gomez-Rejon egy rendkívül szellemes és megható filmet hozott össze Jesse Andrews regényéből, ami nagy valószínűséggel nem lesz akkora siker, mint a Csillagainkban a hiba volt tavaly, pedig abszolút megérdemelné. Ha kíváncsiak vagytok rá, hogy miért, olvassátok el a CineStar részletes kritikáját a filmről.
