Minden bizonnyal felszaladt pár szemöldök az irodában, mikor a Disney illetékesei kitalálták, vidámparki attrakcióból kísérelnek meg jövedelmező filmes franchise-t építeni. A Karib-tenger kalózai mindezek dacára hatalmas sikernek bizonyult, ehhez viszont két dolog elengedhetetlen volt: egy karizmatikus, a néző retinájába égő főszereplő és egy végtelenül menő, gyermeki rajongást kiváltó környezet, ahová bedobták hőseinket. A 2021-es Jungle Cruise, avagy Dzsungeltúra kapcsán gyorsan le lehet lőni a csattanót, mivel mindkét téren alulmaradt az új versenyző: Dwayne Johnson nem tud Johnny Depp nyomdokaiba érni, a brazil dzsungel pedig messze nem olyan izgalmas helyszín, mint a Karib-tenger, a kalózok egészen egyszerűen érdekesebb népség, mint az itteni történet szereplői.
Mindezek dacára a Dzsungeltúra egyáltalán nem egy rossz film, úgyhogy bőven megérdemli azt, hogy részletesen is kifejtsük, miért érdemes jegyet váltani Dwayne Johnson és Emily Blunt hajszájára a minden nyavalyát meggyógyítani képes varázsfa után. A kalandfilmek szerelmeseinek ugyanis kár lenne kihagyni a Dzsungeltúrát.
Vár a dzsungel
A Dzsungeltúra alapkoncepciója végtelenül egyszerű: létezik a dél-amerikai dzsungelek mélyén egy varázserejű fa, melynek szirmai bárkit meg tudnak gyógyítani. Itt épp másként nevezik, de tulajdonképpen az élet fájáról van szó. Az évek során sokan próbáltak a fa nyomára bukkanni, legutóbb például a konkvisztádorok, azonban ez idáig senki sem járt sikerrel. Emily Blunt főhősnője, Dr. Lily Houghton azonban hisz abban, hogy a legenda igaz, és ügyetlen öccsével, a Jack Whitehall által alakított McGregorral végül némi betörés és csetepaté után szert tesznek egy nyílhegyre, ami elvileg elvezeti őket a fához. Épp ezért célba is veszik a dzsungelt, ahol a legnagyobb helyi lókötő, Frank Wolff hajóskapitány, vagyis Dwayne Johnson társaságában vágnak neki a kalandoknak.
Ahogy azt sejteni lehet, más is feni a fogát a fára és annak szirmaira: Jesse Plemons Joachim hercege semmitől sem riad vissza, hogy megszerezze a németek számára a fa szirmait, és ezzel fordítsa előnyükre az első világháborút. Még az sem jelent neki akadályt, hogy természetfeletti erőket is Lilyék után eresszen.
Világosan látszik, hogy ezer és egy alkalommal használt toposzokból építkezik a Dzsungeltúra, ami nem feltétlenül baj, egy könnyed kalandfilmnek nem kell újra feltalálnia a műfajt. Két helyen csúszik el a dolog komolyabban. Az első a humor, egészen pontosan Dwayne Johnson karakterének szándékosan fájdalmas faviccei. Ezek a poénok nem mókásan rosszak, hanem konkrétan végtelenül kellemetlenek. Mi a GameStar szerkesztőségében pontosan tudjuk BZ vagy Stöki miatt, hogy milyenek az embert gyomorszájon öklöző, de igazából mégis derítő poénok. Nos, Frank kapitány nem ilyen sziporkákat durrogtat. Joachim herceg is a "humoros" főgonoszok sorát akarja erősíteni, de szegényke egyértelműen a film mélypontja.
A másik nagy gond pedig a játékidő. Teljesen indokolatlan volt ezt a sztorit több mint kétórásra nyújtani, és többször is unalmassá válik a film, mikor visszább vesz a tempóból. A csavarok előre láthatók és cseppet sem fordulatosak, mégis túlmagyarázzák őket. Gond nélkül feszesebbre lehetett volna vágni a cselekményt, amiért a mozinézők is hálásak lettek volna. Kicsit paradoxan hangzik, de a lezárás ennek ellenére tűnik hirtelennek és összecsapottnak, de inkább elviseli ezt az ember, mint még fél óra extra monotonitást. Rosszak az arányok, a finálénak kicsivel több idő járt volna, az odáig vezető útnak pedig sokkal kevesebb.
Kalózok helyett nadrágos nő
Nagyon jó lenne elszakadni A Karib-tenger kalózai összehasonlítástól, mert alapvetően Emily Blunt és Dwayne Johnson is jól játszik, karaktereik szerethetők, de önkéntelenül is Jack Sparrow és bandája jut folyamatosan az ember eszébe, és az alkotók sem tesznek azért, hogy megküzdjenek a prekoncepciókkal. Megvannak persze a szokásos Disney-féle kirakóselemek, de a kortól egyáltalán nem idegen az alárendelt szerepből kiszakadni vágyó nők képe vagy a másság kényszerű elrejtése. Egyik vonal sincs azonban túltolva egy ici-picit sem.
Ha nem csúszott volna többször is félre a humorvonat, és jobb munkát végeztek volna az illetékesek a vágószobában, akkor a Dzsungeltúra sokkal jobb filmként vésődne be az emlékezetünkbe, és még drukkolnánk is azért, hogy indítson el egy új filmes franchise-t. Így viszont bőven elég volt ebből a meséből egyetlen felvonás, de azért egyetlen pillanatig sem kár, hogy ez a film elkészült. Talán még a CGI volt néha picit fura, főleg az állatok esetében, de legalább a hőseink életére törő szörnyetegek jól sikerültek. Ahogy alapvetően jól sikerült a Dzsungeltúra is, csak kicsivel több odafigyeléssel az is könnyen elérhető lett volna, hogy pár óránál tovább is emlékezzünk rá.
