Amikor tizenegynéhány évvel az előző film után megpróbálnak feltámasztani egy mozis szériát, akkor az alkotóknak valami olyat kell villantaniuk, ami bizony tényleg berántja a filmszínházakba a közönséget, különben a gigantikus bukta már a film előtt elkönyvelhető. Ha azonban nincs mögötted egy kiemelkedő színészgárda, egy kiváló írócsapat és ügyes marketingesek, akkor rendezhetsz te akármilyen jó filmet, valószínűleg a legbénább horror is földbe döngöl a kasszáknál. A direktori feladatokat elvállaló Elizabeth Banks ezen hármasból nagyjából egyiket sem tudta tökéletesen hozni, plusz erre még rátett egy lapáttal az a kétes feminista marketinghadjárat, amit a film moziba küldése előtt folytatott a rendezőnő. Ennek ellenére nem tudom szívből azt mondani, hogy olyan katasztrófa lett az alkotás, mint amennyire azt belengették, inkább olyan langymeleg kis semmiség, ami után örömmel veszed elő a Cameron Diaz - Lucy Liu - Drew Barrymore-féle Charlie angyalai mozikat. Nézzük tehát spoileresen, hol bukott el az angyalok legújabb kalandja.
Először is: a legnagyobb probléma a filmmel a történet, mely nagy vonalakban annyiból áll, hogy egy fegyverként is bevethető új energiaforrást alkot meg egy német cég, az angyalok pedig megpróbálják megakadályozni, hogy ez az EMP-ként is használható prototípus kikerüljön a fekete piacra. Teljesen jó cselekmény lenne ez egy sorozat pörgős, 20 perces epizódjaként, de egy kétórás filmben annyi placeholdert kellett hozzápakolni, hogy a valódi sztori közben teljesen elveszett és érdektelenségbe fulladt. Pedig, ha kicsit kevesebb lett volna a gardróbbemutató, a tájsnittek, a béna heist-jelenetek, vagy a kínos párbeszédek, akkor bizony jutott volna idő arra, hogy azt is kifejtsék, miért is fordult a 40 évig dédelgetett csapata ellen Patrick Stewart karaktere (az, hogy "nyugdíjba kényszerítették", nem indok, ennél ehhez sokkal több kell), illetve arra is, hogy az egy mondatban eldarált traumák helyett kicsit többet is megtudjunk az angyalok múltjáról.
A főbb karakterek ugyan mutatnak minimális fejlődést, dimenziókról azonban nem érdemes beszélnünk, a három főszereplőből Kristen Stewart az egyetlen, aki tényleg megerőlteti magát és neki teljesen jól is áll az a badassnek szánt karakter, amit hoznia kell (üzenem a Warnernek, hogy Pattinson mellé tök jó Macskanő lett volna). A férfiak ábrázolása is igencsak egyoldalú a filmben, nem túl életszerű, hogy nagyjából az összes heteroszexuális hímnemű prédaként tekint a női főszereplőkre - ki ilyen, ki olyan értelemben. Egy feminista film pedig valószínűleg el is veszítené feminista kiáltvány jellegét, ha egy pozícióját kihasználó férfi nem jelezné egy nőnek, hogy igazán mosolyoghatna többet (az a jelenet talán a film abszolút mélypontja volt). A párbeszédek írására is fordíthatott volna egy icipicit több időt a forgatókönyvért felelős csapat, a kínos mondatok mellett ugyanis a film szövegkönyvének nagyjából a harmadát az teszi ki, hogy a főszereplők egymás nevét kiabálják.
A Charlie angyalai komolyabban is értékelhető pontja - a két Stewart játéka mellett - a soundtrack: zenékből egészen kellemes kavalkádot sikerült összeállítani és itt szerencsére nem fordul elő a Suicide Squadban tapasztalt helyzet, hogy a választott dal egyáltalán nem illik az adott szituációhoz. Sőt megkockáztatom, a Miley Cyrus, Ariana Grande és Lana Del Rey főszereplésével készült Don't Call Me Angel izgalmasabb, mint a film, amihez készült.
