Bevallom nektek, nagyon féltem, mikor kedd reggel a Bosszúállók: Végtelen háború sajtóvetítésére ballagtam. Kölyökkorom jutott az eszembe, a '90-es évek eleje, mikor rajongva gyűjtöttem a Semic kiadó Marvel képregényeit. A legnagyobb kedvencem a Pókember, X-Men és Marvel Extra füzetekben egyszerre futó, Titkos háború történet volt. Ekkor még csak a klasszikus Superman mozikat és a Tim Burton-féle Batmaneket ismertem, álmodni sem mertem arról, hogy legkedvesebb Marvel hőseim egyszer nem csupán átköltöznek a mozivászonra a könyvespolcomról, hanem közös kalandokba is keverednek, végül pedig egy olyan grandiózus film vonultatja fel szinte az összes hőst, ami teljesen azt az érzést kelti bennem, mintha egy izgalmas Marvel crossover képregényt olvasnék, olyat, mint az említett Titkos háború. Féltem tehát, hogy bármennyire is profi volt tíz éven keresztül a Marvel Studios, ennyi karaktert mégsem tudnak majd ügyesen mozgatni a sakktáblán.
Hatalmas szerencsémre, illetve szerencsénkre azonban kijelenthetem, minden ilyen félelmem szinte teljesen alaptalannak bizonyult. Összeszámolni is nehezen tudnám, hány karaktert küld csatasorba a Bosszúállók: Végtelen háború, mégsem érződik úgy, hogy egyesek túlzottan sok játékidőt kapnának indokolatlanul, mások pedig bántóan sokat lennének mellőzve. Különösen úgy bravúr ez, hogy bizony nem feltétlenül azok lesznek a leghangsúlyosabb karakterek, akikre elsőre számítanánk. Mégis, ha esetleg az egyik hősnek az egész, 149 perces film alatt mindösszesen két mondat jut, akkor sem tűnik majd úgy, hogy csak kötelezően szerepeltetni akarták és ezért erőltették bele a moziba. A több helyszínen folyó sztoriba ügyesen iktatták be a váltásokat, egy történetszálat sem toltak túl, nem kezdték el kannibalizálni egymást a párhuzamosan futó cselekmények. Én egyedül talán a Fekete Rendnek adtam volna kicsivel több teret.
Aki olvasott már olyan crossover képregényeket, mint a korábban is említett Titkos háború, vagy a magyarul szintén megjelent Mutánsvilág, Polgárháború, esetleg Titkos invázió, az pontosan tudja, hogy ezekben a történetekben gyakran csak egy-két képregénykoca jut még olyan fontos hősöknek is, mint Pókember. Viszont pont attól érződik az események súlya, hogy az egész Marvel univerzum felsorakozik. A Végtelen háborúban teljes mértékben ugyanez a helyzet. Elvégre az eddigi filmekben csak mumusként néha megvillantott Thanos megelégelte csatlósai szerencsétlenkedését és immár ő maga indul el (a Fekete Renddel karöltve) azokért a bizonyos Végtelen Kövekért. Az őrült titán ellen pedig minden hősre szükség van.
A Végtelen háború igazi főszereplője tehát nem is Vasember, Amerika Kapitány, vagy más klasszikus karakter, hanem maga Thanos, akinek ez az egy film elég volt, hogy a legjobb marveles főgonoszok közé emelje magát. Nekem személy szerint eddig két adaptált karakter tetszett jobban, mint eredeti képregényes megfelelőjük, Vasember és Loki után viszont már Thanost is idesorolnám. A lila behemót nem szenved a marveles főellenségek gyakran előforduló betegségében, nem csupán "azért gonosz, mert gonosz". Világos célt, kristálytisztán felvázolt motivációt kapott, amivel szinte biztos, hogy senki sem fog azonosulni (ha mégis, akkor nagy a baj), de ettől még érthetőek lesznek a szándékai.
Az első 5-10 perc meglepően komoran indít és a későbbiek folyamán is lesznek bőven drámai pillanatok. Nem kell félnie tehát azoknak sem, akiket kiégetett a Thor: Ragnarök, itt nincs végig maximumra csavarva a humorfaktor. Amikor kell, akkor olyan sötét a Végtelen háború, amilyen árnyalatot ezidáig nem láthattunk a Marvel Studios filmjeiben. Viszont amikor vicces akar lenni a film, akkor hibátlanul betalál minden poén. A nézőtér pontosan akkor tört ki vad nevetésben, amikor azt az alkotók akarták, és akkor volt olyan síri csend, hogy még a kukoricás zacsik zörgését sem lehetett hallani, mikor ezt a hatást kívánták elérni.
A 3D-ről sajnos nem tudok mesélni, mivel 2D-s sajtóvetítést tartottak, de arcomba csapó robbanások és a vászonból kiálló fegyverek nélkül sem volt okom a panaszra. Ciki is lenne, ha a világ egyik legdrágább filmje éppen a vizualitás terén vérezne el. Vasember új páncélzata, a Fekete Rend tagjai (akikből elbírt volna egy picivel többet a mozi) és maga Thanos is úgy festett, mint ahogy egy megelevenedő képregényt elképzelt egykor az a kiskamasz, aki naponta többször is átlapozta kedvenc Pókember és X-Men füzeteit 25 évvel ezelőtt.
Nem kizárólag azért fogunk meglepődni a film alatt, mert bizonyos szereplők elhaláloznak - erre úgyis már jó előre felkészítettek minket. Sikerült a Russo testvéreknek pár olyan kártyát végig az ingujjukban rejteni, amik láttán valóban leszakad az ember arca. Nagyon örülök, hogy ezeket sikerült tényleg a vetítésig titkokban tartani, és ezúton is szeretnék mindenki megkérni, hogy miután látta a Végtelen háborút, ne kezdje el teleszórni az internetet ezekkel a fordulatokkal. Az ilyen alakoknak külön hely van fenntartva a pokolban, én szóltam.
Az előző sorok után különösen nehéz a film zárásáról írnom, mert nem én szeretnék az lenni, aki elsőként megszegi az előbb felvázoltakat. A befejezésről viszont közel lehetetlen spoilermentesen írni, éppen ezért hamarosan videós formában egy olyan kibeszélőt is tervezünk, ahol már szabadon repkedhetnek a vélemények és az esetleges teóriák is. Legyen elég annyi, hogy szinte mindenki a székbe süppedve bámult maga elé az utolsó képkockákat követően, teljes volt a döbbenet. Aztán mégis volt, aki megtörte a csendet: egy hangos "B...tok meg!" libbent ki valakinek a szájából. Piszkosul nehéz lesz kivárni most azt az egy évet, ami elválaszt bennünket a negyedik Bosszúállók mozitól.
Ha nagyon kukacoskodni akarnék, akkor persze találnék pár kisebb logikai buktatót, de tökéletes film alig, vagy egyáltalán nem is akad. A Bosszúállók: Végtelen háború viszont elegánsan huppant most bele a Marvel filmes univerzum képzeletbeli trónjába, a 2019-es folytatásig pedig valószínűleg nem is váltják majd ezen a poszton. Ja, és míg el nem felejtem: természetesen most is van stáblista utáni jelenet, amelyből ezúttal csak egyetlen egy darabot kapunk, ezt viszont mindenképpen érdemes megvárni.
Ha kíváncsiak vagytok egy másfajta véleményre, olvassátok el a Puliwood kritikáját is.
