A Bohemian Rhapsody (magyarul Bohém Rapszódia) mozifilm kritikája elé mindenképpen oda kell biggyesztenem saját kapcsolatomat a Queennel. Ősrajongó vagyok, az az igazán "weird and creepy" típus. Tudjátok, az a fajta, aki tudja, melyik zenekartag hány centi magas, hogy hívják a macskáit, milyen színű a kedvenc alsógatyája, és pontosan melyik nap, hány óra hány perckor írta a hármas lemez ötödik dalának refrénjét. Szinte együtt nőttem fel a Queen munkásságával, miattuk lettem zenész, és amellett, hogy (reményeim szerint) saját zenémben is érezhető valami az angol zenekar hagyományaiból, játszottam már Queen Emlékzenekarban és most is van egy Queen dalokat, közöttük igazi ritkaságokat is átdolgozó akusztikus duóm. Szóval mondhatni a lehető legkritikusabb közönsége voltam a filmnek: az összes ténnyel, háttérinfóval, kronológiával maximálisan tisztában lévő, és zenészi minőségben is hozzáértő valaki, aki tehát minden szinten képes észrevenni a hibákat, és maximális érzelmi kitörésekkel reagálni rájuk.
Pont a fentiek miatt érzem úgy, hogy nem feltétlenül mindenki ért majd egyet azzal, amit leírok. Mert a Queen sokaknak "csak egy zenekar". Talán szeretik a zenéjüket, talán csak elmosolyodnak, ha a rádióban egy-egy ismertebb slágerük következik, vagy akár nem is annyira a zenéjük, mint inkább a hírnevük vagy épp Freddie személye miatt tudnak valamit róluk. Mindenesetre az átlagnéző az, aki annyit tud róluk, hogy volt az a zenekar, amelyik énekelte, hogy rédiógaga, meg női ruhában bohóckodott valami porszívós klipben, és persze volt a nyúlfogú énekes, aki AIDS-ben halt meg. De a Queen jóval több volt ennél, mélyebb, sokrétűbb, sok-sok változással, kísérletezéssel, a legenda státusz előtt és közben is elvétett hibákkal, csúcsokkal és mélypontokkal. Egy ilyen sokszínű társaságról és időszakról nehéz két órában filmet forgatni és átadni, és még nehezebb, ha legalább ilyen sokszínű a közönség is.
A legkisebb fiú és a hétfejű zenebiznisz
Az alapsztori természetesen Freddie Mercuryra fókuszál, bár az nem igaz, hogy a zenekar többi három tagja csak statisztál mellette. Ahogy a valóságban is, úgy a vásznon is átjön, hogy a Queen zenéje és zsenije négy ugyanolyan kvalitású és súlyú alkotótárs munkájának eredménye, de egyrészt Freddie minden értelemben FRONTember volt, és valóban az ő személyisége rejti a legtöbb izgalmat és mélységet, ráadásul ő nem él már, ezért szerintem jó arányban szól a film a zenekar történetéről és benne (néha előtte, néha mögötte) Freddie életéről is.
A sztori persze sablonos, mert minden azzá válik, ha megpróbálod közérthetővé tenni és két órába sűríteni. Adott a szegény fiú, aki anyagi és emberi megbecsülés nélkül indul, de többre vágyik. Találkozik a megfelelő társakkal, majd felvillan az isteni szikra és egyre magasabbra csapnak a lángok, de persze mindig akad "ellenség", a csak üzleti szinten gondolkodó zeneipari fejesek, vagy épp a kavarógép menedzserek személyében, néha pedig a főhősök is elbotlanak út közben, hogy aztán a végére újra felállva még magasabbra jussanak. Ez igazából szinte az összes szórakoztató filmre ráhúzható a Star Warstól a Robin Hoodig, igaz?
Szóval a film megítéléséhez inkább azt kell megnézni, hogy a valós alapokon nyugvó történet mennyire ad megindító emberi sorsokat, izgalmat, szórakoztató pillanatokat, meglepetést. Ez utóbbi faktor ráadásul eleve kemény dió egy valóságra alapozó sztoriban, hiszen ahogy az Első ember megnézése előtt is tudjuk, hogy Ryan Gosling kis lépéssel nagyot tesz az emberiségnek a Holdon, itt sem titok, hogy a Queen igenis befut, Freddie pedig meghal az AIDS szövődményeiben.
Ahogy írtam, jómagam minden valós történéssel (mármint a tudható és publikus részekkel) tisztában vagyok, de az első fél óra múltán tisztán látszott, hogy számomra is izgalmas tud maradni a film. Egyrészt pont attól, hogy élettel töltött meg életrajzi könyvekből, interjúkból,mások elmondásaiból ismert eseményeket. Másrészt azért, mert jól láttatta a zenei történések mögött az emberieket is. Persze semmi sem tökéletes, szóval jöjjön a feketeleves.
De kérem, az nem úgy volt!
Már a tizedik percben, amikor a fiatal Farookh Bulsara megszólítja az előző énekesük által faképnél hagyott Brian Mayt és Roger Taylort, jött a trailerek alapján is félve várt kronológiai bakik első képviselője. És volt belőlük bőven. Mert például tény, hogy jobban hangzik, miszerint Freddie csak úgy odalépett a megfogyatkozott csapathoz, énekelt két sort, és ismeretlenül máris a csapat tagja lett, de a Queent ismerők tudják, hogy addigra már rég Rogerrel közös albérletben lakott és jó ideje fűzte a fiúk agyát azzal, mennyire többre vinnék, ha ő lenne az énekes. Ahogy meglepve hallottam a '74-es amerikai turnén előadott Fat Bottomed Girls-t, ami valójában csak 1978-ban íródott, míg a '77-es We Will Rock You ikonikus lábdobogással kísért alkotását jóval későbbre, 1980 környékére, már a "bajszos Freddie" korszakra helyezik át.
Hemzseg az ilyesmiktől az egész film, de valahol félúton érdekes módon képes voltam mindezt elengedni. Egy teljesen hűséges biopic helyett amolyan "a való élet eseményei által inspirált félfikció" skatulyába pottyant át a film, és ilyennek már maradéktalanul teljesített. Meg hát, nekem valahol pont azért volt mindenkinél több a Queen - mert nem csak "kedvenc zenekar" volt, hanem hősök, a színpadon megtestesült, nem e világi lények, szóval tulajdonképpen bőven belefért az, hogy bizonyos tényeket átalakítottak vagy ide-oda tologattak. Dramaturgiailag így kívánta a tempó. Ha minden a helyén történik, ha túl gyors és bonyolult lett volna a film, aztán meg túl lapos. Szóval a film dinamikája kedvéért tényleg lemondtam a milliméterpapíron mért történelmi hűségről.
Ugyanitt kell kiemelni azt is egy másik szemszögből, amit többen sérelmeztek az előzetes kritikákban, miszerint a film inkább egy túlidolizált Freddie sztori, ahol csak statisztálnak a többiek. Bár valóban hiányoztak mélyebb részek Brian, Roger és John (meg persze jó pár érdekesebb egyéb mellékszereplő) személyiségéből és sztorijából, de ha mindenki hátterét, családi változásait, válásait, ballépéseit és egyéb részleteit ugyanennyire ki akarta volna bontani a forgatókönyv, abból bizony csak egy Trónok Harca bonyolultságú (és játékidejű) sorozatkolosszus tudott volna értelmeset és vállalhatót kihozni. Szóval ez egy Queen és Freddie sztori, javarészt Freddie szemszögéből, és az összes billenéssel együtt is működik.
Zenész-szemmel ötös (alá)
Számomra a film egyik legnagyobb pozitívuma, hogy irtózatosan figyeltek a részletekre. Ez leginkább persze az ikonikus Live Aid fellépés rekonstruálásánál látható, ahol még a zongora tetejére rakott papírpoharak külseje és elhelyezése is milliméterre az eredetihez lett igazítva. Öröm volt nézni, hogy a készítők értően és látható rajongással kísérték végig a művet.
Másrészt engem zenészként eddig minden egyes zenés, zenészes, zenekaros filmben borzalmasan kiütött a film maradéktalan befogadásából az, amikor láttam, hogy a színészek, bármilyen zsenik is, egyszerűen képtelenek hitelesen átadni a zenélést, és itt leginkább a konkrét hangszeres játék imitációját értem. Ebben a filmben azonban végre megtört az átok: soha nem láttam még ennyire pontos, aprólékos odafigyeléssel, látható zenészi és koreográfiai segédlettel megvalósított imitációt. A Brian Mayt játszó Gwylyn Lee tényleg ott fogta a Red Specialt és akkor hajlította a húrt, ahol és amikor kellett, Roger filmbeli mása tökéletes időzítéssel és mozdulatokkal dobolt, és a fájdalmasan alul értékelt basszusgitár-zseni, az azóta visszavonult John Deacon basszusfutamaihoz is pontosan passzoltak a filmben látottak. Bravó, tényleg.
Másrészt a négy tag emberi oldalát is zseniálisan levették a színészek (és nyilvánvalóan az őket felkészítő koreográfusok). Rami Malek zseniális, és persze ezt már a Mr. Robot óta tudjuk, de itt olyan színészi kvalitásokat látni, amik sokkal sokrétűbb művészi szintet követelnek ennél, ő pedig stílusosan, érzéssel és tűpontosan adja vissza Freddie minden mozdulatát, hunyorítását. Még azt a kettősséget is jól láttatja, ahogy a kifelé robbanékony, impulzív és extravagáns frontember hogyan alakul át a magánéletében félénk, önmagában bizonytalan, folyamatosan beilleszkedésre és szeretetre vágyó emberi lénnyé. Szerintem érik erre egy Oscar jelölés, bár azt kétlem, hogy a filmjellege miatt a szobor is megteremne a végén.
Viszont ne feledkezzünk meg a többiekről: Brian May konkrétan a lehető legtökéletesebb, az arcvonásoktól az utolsó elcsukló hangig megejtően hasonlít valódi énjére. Egész konkrétan meg kellett várnom a stáblistát, hogy meggyőzzem magam, nem az igazi Brian utószinkronizálta-e. És nem! Ahogy John földhözragadtabb karaktere és Roger vadócsága is a lehető legjobban átjött az őket alakító színészek által. Elhittem nekik, hogy ők tényleg Freddie, Brian, Roger és John. És ez tőlem nagy szó.
Zenészileg talán csak azt hiányolom így utólag, hogy a kényszerűen zanzásított történetből nem jön át igazán, részleteiben és mélységében, milyen is dalokat és lemezeket írni, milyen egy zenekar image-ét felépíteni, hogyan jut el egy csapat a kreativitás, a technika és az üzlet különféle állomásain. Inkább amolyan pillanatképeket kapunk, és a Queen zenei zsenijének súlya, magyarázata nem jön át rajta. Tehát az, hogy miért voltak ők ennyire mások, ilyen zseniálisak. Persze, opera. Persze, Freddie színpadi énje. Oké, ezt gyorsan és hatékonyan át lehet adni, de az igazi összkép ennél sokkal többet kívánt volna. De tudom, tudom, két óra, egyszerűsítés, ilyesmik...
Are they the champions?
A részletektől eltávolodva nézzük meg végül, hogy filmként milyen a Bohemian Rhapsody! Itt már nem a zenész és nem a rajongó beszél belőlem, ezeket a részeket letudtam feljebb, most jön az átlag mozinéző, aki szórakozni akar a székében, elvarázsolódni, érzelmeket kapni.
Ez pedig majdnem minden téren sikerült. Csupán két téren éreztem hiányt. Egyrészt Freddie szexuális beállítottságát kezelték túl kesztyűs kézzel - persze nem azt akartam, hogy premier plánban lássunk mindent, ami történt, az egy teljesen más műfaj, de a "hoppá, a legutóbbi turnén jöttem rá, hogy nem a cicijeid nem tetszenek, hanem az, hogy nő vagy" felismerés egész egyszerűen nevetséges és az egész kérdéskör szempontjából lealacsonyító. Sokkal hosszabb felismerési szakasz, dilemmázás, egy valódi folyamat lehetett mindez, nem egy "ja, mellesleg" két perces rácsodálkozás. És ugyanígy túl sablonosra faragták a konzervatív párszi apát, a féltő anyát, akik a film végén mégis elfogadják "tévútra lépett" gyermeküket.
Másrészt, főleg a film utolsó fél órájában túltolták a nagyon egyértelmű, arcba mászó szentimentalizmust. MOST NÉZD EZT A KÖZELIT, ahogy Freddie volt barátnője végre elfogadja volt szerelme meleg barátját. ÉÉÉRTED, BEING GAY IS GOOD. Aztán két perccel később NÉZD EZT A HOSSZÚ KÖZELIT Freddie apjáról, ahogy a Live Aidet nézve szinte a homlokára írja, hogy MEGBOCSÁTOK, FIAM. Ilyen nincs. Értem, átlagnézők, amerikai közönség fókusz, szájba kell rágni, de ez így kicsit randa volt.
DE... Még így is működött. Hogy könnyezett-e a nagy metalviking a sötét moziban, néha oldalra sandítva, ki látja? Igen, többször is. Hogy libabőrös lettem-e akkor, amikor először hangzott el mindenkit megcáfolva a Bohemian Rhapsody koncerten? Naná. Mert minden baki, összevonás és néha túltolás ellenére valahogy jó húrokat pengetett bennem az egész.
Szóval, így a végén nehéz számszerűsíteni mindezt. Ha a milliméterpapíros, történelmi hitelességre háklis ősrajongó énem pontozna, akkor 5/10. De ha engedem, hogy az érzelmeim beszéljenek, megbocsátva a pontatlanságokat és elfogadva, hogy ezek mind a filmet szolgálták, akkor 8/10 a vége. Szóval a tanácsom a rajongóknak az, hogy álljanak ők is így hozzá, és szeretni fogják. Azok pedig, akik nem ismerték annyira a Queent, csak kóstoljanak bele a filmmel ebbe az egyedi világba, zenébe és zenekarba, aztán hallgassák meg a lemezeket, és közben olvassanak el néhány hiteles biográfiát és életrajzot róluk, hogy minden a helyére kerüljön.
Ha még többet szeretnétek hallani a Bohém Rapszódiáról, akkor mindenképpen nézzétek meg a filmez kapcsolódó videós kibeszélőnket is!
