Fontos zenei mérföldkőnek tartják azt a pillanatot, amikor négy, Birminghamből származó fiatalember első lemeze hivatalosan is boltokba került. Tony Iommi gitáros, Ozzy Osbourne énekes, Geezer Butler basszusgitáros és Bill Ward dobos még az előző év végén, koncertezés közben, mindössze egyetlen nap alatt rántotta fel és kevertette meg a Black Sabbath névre hallgató lemezt, amit némi huzavona után jelentetett meg a Vertigo kiadó. Mérföldkőhöz képest a négy zenész a felvétel idején még nem is sejtette, mit indítanak el: a hangzásuk, szövegviláguk és megjelenésük egy teljes stílus megszületését vonta maga után.
Pedig a munkáscsaládokból származó négy kölyök eleinte ugyanazt a bluesra és rockra épülő zenét játszotta, mint mindenki más (első nevük konkrétan The Polka Tulk Blues Band volt, ennyit erről), viszont a próbákon elkezdtek újfajta hangzásokkal, erősebbre kitekert torzítókkal, súlyosabb riffekkel kísérletezni, amelyhez Butler hozta az okkult és pszichedelikus témákból bőven merítő szövegeit. A debütáló lemez után viszonylag gyorsan, mindössze hét hónapra rá következett a Paranoid című folytatás, ami már a szélesebb közönség felé is katapultálta a csapatot. Íme az első dal, amelynek sötéten fojtogató, lassú atmoszférája, majd a végére összehozott őrjöngés teljesen ismeretlennek hatott a 60-as évek virággyerekes, ugrálva vigyorgós rockja után:
Ugyan a hetvenes évek végére az alkohol- és drogproblémák miatt megborult a csapat egysége, végül Ozzy kilépésével és Ronnie James Dio beszállásával kezdődött egy újabb korszak, majd a 80-as évek végére már teljesen átjáróház lett a banda (igaz, akkoriban is zseniális lemezeket készítettek, mint a Headless Cross vagy a Tyr). Végül pedig az azóta sikeres szólókarriert befutott (valamint akaratlan reality-sztárként a bulvárba is belekóstoló) Ozzyval újra összeállva készítettek még egy utolsó albumot, majd egy végső turnén búcsúztatták el a bandát.
A zenekaron azonban minden saját érdeme mellett is messze túlnőtt saját hatása: az addig mindössze hard rockig elmerészkedő zenekarok újabb generációját már megihlette a Sabbath súlyos zenei és szövegvilága, így szép lassan egyre újabb hasonló csapatok bukkantak fel, és a szaksajtó a stílusra a heavy metal kifejezést akasztotta. A többi pedig zenetörténelem, a metalból a hagyománytisztelő heavyn kívül csillióféle egyéb alfaj ágazott le, a 80-as években a thrash, majd a death és a black vitték el még szélsőségesebb irányba, közben a progresszív metal hozta a jazzből és klasszikus zenéből átörökölt virtuozitást. A 90-es években a grunge csapta szét az addigi zenei színteret (és a zenészek önmagukat), a 90-es években pedig a rap és az elektronika bevonásával kísérletezett a nu-metal. Manapság már megszámlálhatatlan al-al-alstílust lehet megkülönböztetni, és ugyan a slágerlistákat (néhány kivételtől eltekintve) meg se közelítik az előadók, de a metal rajongótábora folyamatosan stabil és extra lojális. Tavaly még a mozikig is eljutott egy vérbeli metal-film, a Heavy Túra, amely végre nem kipolírozni vagy akár gúnyolni akarja a stílust, hanem szerethetően viccesen mutatja be egy "szimfonikus poszt-apokaliptikus rénszarvas-daráló extrém harcos-pogány skandináv-félszigeti" zenekar hányattatásait.
Eközben a Black Sabbath tagjai még mindig élnek, és bár nem együtt, de alkotnak is - igaz, Ozzy egészségi állapotáról elég riasztó hírek keringenek, de ettől még a napokban érkezik az új lemeze, és a többiek is különféle projektekben készítenek albumokat. Köszönjük meg nekik, hogy a világra szabadították a szörnyeteget!
