Vitán felül Stephen King a fikciós irodalom egyik legtöbbet foglalkoztatott alakja, kinek még mindig gyarapodó életműve kifogyhatatlan alapanyagként szolgál Hollywood számára. Mert ha valamit egyszer már megfilmesítettek, az nem lehet gátja a téma néhány évtizedenkénti felmelegítésének. Pláne akkor, amikor a remake sok szempontból felül is múlja a korábbi adaptációt. Az argentin Andrés Muschietti 2017 őszén debütált feldolgozása teljes egészében a Vesztesek Klubja és a jobb híján egyszerűen csak AZ-nak nevezett teremtmény első találkozására és elkerülhetetlen összecsapására fókuszált, ügyesen meglovagolva az akkor már befutott Stranger Things keltette nosztalgiahullámot. Még Finn Wolfhardot is sikerült leigazolni a mocskos szájú Richie Tozier szerepére az említett sorozatból. A rokonszenves gyerekszereplők, a feszült pillanatok és az ijesztgetés okozta kellemetlen érzést remekül oldó poénok, Benjamin Wallfisch soundtrackje és végül, de nem utolsósorban a Bill Skarsgård (Tudtátok, hogy két középső neve is van? Az egyik Günther, a másik István.) alakította Pennywise miatt valósággal tódultak a nézők a moziba. Ennek köszönhetően 700 millió dolláros bevételével a valaha forgatott legjövedelmezőbb horrorfilmek között tarthatjuk számon, és így tellett a stábnak A-listás sztárokra, amikor gyerekek felnőtt megfelelőit keresték.
27 év telt el azóta, hogy a bohócként a gyerekek bizalmába férkőző, aztán őket szinte minden esetben élvezettel elfogyasztó lényt elűzte pár tinédzser, akik vérrel esküdtek arra, hogy amennyiben még egyszer vissza találna térni a szörny, úgy ismét felveszik vele a harcot és egyszer, s mindenkorra végeznek vele. A kegyelmi időszak lejárt, kezdetét vette az újabb ciklus, és megint nyomtalanul eltűnt gyerekek plakátjai borítják Derry villanyoszlopainak törzsét, a hatóságok pedig tanácstalanok. Kizárólag Mike Hanlon tudja, merről fúj a szél, ő az egyetlen, aki nem hagyta el a várost a Vesztesek közül, és ami még fontosabb, csakis neki maradtak emlékei arról a sorsfordító nyárról. Felhívja hát a régi barátokat, hogy eszükbe juttassa esküjüket, és ezzel elérkezünk a film egyik legerősebb pontjához, amely inkább drámaként működik, semmint horrorként. Megtudjuk, kinek hogyan alakult az élete, sikerült-e kitörniük azok közül a keretek közül, amelyek meghatározták gyerekkorukat, és személyiségfejlődésüket, fel tudták-e dolgozni az őket ért traumákat. Fájdalmas látni - pont azért, mert életszerű -, hogy Beverly ugyanolyan bántalmazó kapcsolatban kötött ki, mint amilyenben apja mellett volt része, Ben lefogyott és nagymenő építész lett, Bill sikeres író, aki feleségül vette a regénye adaptációjának főszerepét játszó színésznőt, és mindenki azzal cseszteti, hogy milyen pocsék a könyv befejezése. Eközben a folyton fertőzésektől és egyebektől parázó Eddie kockázatelemzőként helyezkedett el, Richie stand-uposként keresi a kenyerét, míg Stan éli a teljesen átlagosnak tűnő mindennapjait, és épp nyaralást fontolgat, amikor megcsörren a telefon.
Az AZ: Második fejezet igyekszik túltenni elődjén, ennek érdekében messzebbre megy el a látványos és sokszor kimondottan gusztustalan rémisztgetések terén, valamint játékidőben is rádob még bő félórát, biztos, ami biztos. Kár, hogy valaki nem volt elég tökös, hogy emlékeztesse Muschiettit a mondásra, miszerint a kevesebb néha több. Nincs különösebb gond a visszatekintésekkel, örültem, amikor új jelenetekben láthattam a gyerekeket, ellenben a változtatás nélkül újrahasznosított snittek feleslegesen nyújtották a film hosszát. Mintha azt feltételezték volna, hogy az emberek majd anélkül ülnek be a második felvonásra, hogy ismernék az elsőt. Emellett persze örömteli, hogy mindegyik szereplőre elég időt szán a forgatókönyv, ám hiába érdekes lélektani szempontból a közel egyórás szegmens, amiben mindannyian egy-egy személyes emléktárgyat keresnek, ha eközben leül a cselekmény, és a nézők egy része (talán a többsége) feszengeni kezd, nem találja a helyét, türelmetlenül bámulja az óráját, vagy épp kirohan pár percre, mert szólítja a természet. (Meglátásom szerint egy ekkora terjedelmű írás adaptálására, mint az AZ, a 6-8 részes limitált sorozat volna az ideális formátum.)
Ahogy az első filmben, úgy ebben is tapasztalhatunk eltéréseket a regényhez képest, különösen szembetűnő Beverly férjének és Bill feleségének háttérbe szorítása. De ezt kivételesen nem rónám fel hibaként, annak idején olvasás közben egyikőjüket sem találtam nélkülözhetetlennek.
Pár szót még a színészekről… James McAvoy (Bill) és Jessica Chastain (Beverly) kiválasztásában fontosabb szerepet játszott ismertségük, mint hogy mennyire hasonlítanak gyerekkori énjükre, alakításukon pedig inkább érződik a rutin, semmint a törekvés, hogy a magukévá tegyék Jaeden Martell és Sophia Lillis minden rezdülését. Kiemelném viszont Bill Hadert (Richie), aki a fergeteges poénjai (engem sosem zavart, ha egy horrorfilm megnevettet amellett, hogy időnként a frászt hozza rám) miatt garantáltan a közönség egyik kedvence lesz, valamint James Ransone-t (Eddie), akiről tényleg elhiszem, hogy a középkorúvá lett Jack Dylan Grazer.
Végül úgy jöttünk ki Csirkével a moziból, hogy nagyjából azt kaptuk, amit vártunk, talán egy kicsit többet is. Emiatt arra bátorítok mindenkit, akinek az első fejezet tetszett, váltson jegyet a másodikra is, de készüljön fel néhány komótos tempójú szegmensre, rengeteg érzelemre, valamint arra, hogy a készítők szemében a dráma sokszor előrébb valónak bizonyult a horrornál.
