Még a GameStar magazin 2019. áprilisi számában fogalmazott úgy Csirke, hogy ha csak a Ha/Ver filmet láttad, akkor pont a lényegi részek maradtak ki, és bizony fején találta a szöget. Mert bármennyire is merésznek és bevállalósnak tűnt Matthew Vaughn adaptációja, a forrásműveket átlapozva hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a celluloidszalag teherbírása feleakkora sincs, mint a papíré. Nem véletlenül olvasható a borító hátoldalán figyelmeztető jelleggel, hogy: felnőtt-tartalom.
De ez - akárcsak a nemrég taglalt Kingsman esetében - kifejezetten előnyös, hiszen akármelyikkel is kezdtük az ismerkedést, megnyugodhatunk, mert nem lesz tökéletesen ugyanolyan a másik változat. Apró érdekességként érdemes még azt is hozzáfűzni, hogy a Ha/Ver (vagy ha jobban tetszik, Kick-Ass) és a Kingsman univerzuma közös. Az előbbi első kötetében szóba kerülnek az utóbbiban elrabolt hírességek.
Mielőtt azonban belecsapnánk a lecsóba, essünk túl egy rövid felzárkóztató/emlékeztető gyorstalpalón: a Ha/Ver címszereplője, a 16 éves Dave Lizewski a való élet kudarcai elől (több esélye lenne kiskorúként Vegasban bankot robbantani, mint behálózni szíve vágyát, Katie Deauxmát) képregényekbe menekül.
Az önértékelési zavarokkal küszködő srác szuperhősök iránti rajongása pedig oly - mondjuk csak ki - egészségtelen mértéket ölt, hogy maga is álarcos igazságosztónak áll. Természetesen már az első alkalom csúnya véget ér, de - és ez a legfőbb, tulajdonképpen egyetlen szuperhősi kvalitása - nem adja fel akkor sem, amikor mások megfutamodnának. Konoksága arra sarkallja, hogy felépülését követően visszamenjen az utcára és kivívja magának az emberek elismerését, mi több, másokat inspiráló internetes jelenséggé váljon. Eközben megismerkedik két igazán nagymenő önjelölt bűnüldözővel (VérProfival és a lányával, Kis Döggel), szembekerül a maffiával, és akárcsak példaképei, ő is szert tesz egy nemezisre.
Mark Millar briliánsan használja fel a szuperhősös toposzokat és lépked végig az univerzumépítés állomásain az eredettörténettől a spin-offon át a csapatos kalandig. Míg az első kötet középpontjában Dave állt, a másodikban már újdonsült mentőangyala, Kis Dög, vagyis Mindy McCready, a bűnözők mellkasáig sem érő, engesztelhetetlen halálosztó. A harmadik felvonás pedig - nyilván kitaláltátok - egyfajta Igazság Ligája/Bosszúállók parafrázis, csak épp temérdek vérrel, káromkodással és sokkoló momentummal.
Míg Mindy igyekszik szót fogadni nevelőapjának és úgy viselkedni, mint egy átlagos tinilány, addig Dave folytatni kívánja a hősködést, főleg úgy, hogy valóra válik régi álma: csatlakozhat pár hasonló gondolkodású igazságtevőhöz, akik tényleg segíteni próbálnak másokon. Bár az Örök Igazság tagjainak egymásra találása és csapattá kovácsolódása nem nélkülözi a humort sem, Millar gondoskodik róla, hogy hamar leolvadjon arcunkról a mosoly.
Régi képregényes fogás, hogy a hős felemelkedését mindig meg kell előznie a bukásnak, a majdnem teljes vereségnek, hiszen akkor még katartikusabb, amikor a jó győzedelmeskedik a gonosz felett, csakhogy történetünk szereplőit olyannyira meggyötrik testileg és lelkileg is, hogy talpra állásuk már önmagában csodaszámba megy. Igaz, az előző kötetek után ez már senkit sem érhet meglepetésként.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Ha/Ver teljesen eszét vesztett nemezise, a Vörös Ködből lett Mutter Bever nem kímél se nőt, se gyereket bosszúhadjárata során, az elhunytak és sebesültek listája kimondottan hosszúra nyúlik, még olyanokra is sok szenvedés vár, akik véletlenül keverednek az útjába, vagy félreértés áldozatai csupán. Az elkerülhetetlen leszámolásban kulminálódó események során kevés az üresjárat, szinte végig teljes fordulatszámon pörög az akció. Még Kis Dög is emberére (asszonyára?) akad Ruszki Mutter személyében, aki oly könnyedén bánik el a New York-i zsarukkal, mintha a rend törvényes őreinél csak ártalmatlan vízipisztoly lenne.
Mindezt John Romita Jr. jellegzetes rajzstílusában tálalva kapjuk meg, amiért személy szerint nem rajongok különösebben, de az el kell ismernem, hogy egyedi ábrázolásmódja tökéletesen passzol Ha/Ver életének csúcs- és mélypontjaihoz. Ugye mondanom sem kell, hogy az utóbbival bőkezűbben bánik a sors?
